2010. január 13., szerda

"A gonosznak itt kell laknia, mert itt született.

/Pentagram/


"A gonosznak itt kell laknia, mert itt született. Ezért a Föld a hatásköre, nem pedig a világ, ahogyan egyesek istenkáromlón állítják."

Mint természetszülte emberek a Földtől valók vagyunk, tehát földiek, de mint mikrokozmoszok a világból valók vagyunk. Ezért két asztrális szféra létezik, két asztrális befolyás, mely minket, legalábbis most, csaknem megoldhatatlan problémák elé állít. Ezért érthető az is, hogy Pál felkiált problémája krízisében: „Ezt a törvényt találom tehát magamban: ha a jót akarom, akkor a gonoszat teszem. Én nyomorult! Ki fog megváltani engem ettől a halálos testtől”?

Ebben a dologban az Ön panasza is az eget verte már minden hangnemben. Mert lényvalóságát mindkét befolyás érinti, mind a jó, mind pedig a gonosz asztrálerőké.

Vegyük úgy, hogy Ön, kár és szégyen révén tisztulóban, ösztönözve érzi magát arra, hogy saját viszonylatában valami megoldásra tegyen szert. Akkor először is mindenképpen ismernie kell azt a törvényt, amelyre Pál utal: amikor jót akarunk, akkor a gonosz is nagyon közel van.

Próbáljuk meg megérteni ennek a hátterét.

Tulajdonképpen mi egy démon? Semmi más, mint egy természeti erő. A régi bölcsesség valahol azt mondja, hogy mielőtt egy élethullám megalkotásáról lehetne szó, megalkotják a démonokat. Ez talán különösen hangzik, de nagyon logikus.

Minden megnyilvánulás egy asztrális térségben keletkezik. Mert a különböző asztrális tüzek készítik az étereket, és ezek állnak össze az anyagi atomokkal együttműködve megnyilvánulássá. Egy megnyilvánulás ötletét tehát először egy asztrális térbe kell bevésni. Ha ez megtörtént, akkor hatások, fókuszok, erőörvények keletkeznek. A kezdet démona elkezdi munkáját. Ezek a démonok vagy - eredeti jelentésükben - természeti erők adják meg végül a megnyilvánuló ötletnek a tervezett jellegét. A tervet megvalósítják, valóra váltják.

Így aztán egyszer a Földön (jegyezzék meg: a Földön!) elkezdték annak a tervét, hogy emberi lényeket hozzanak létre. Ez nagyon kényes ügy volt, mert ezeknek az emberi lényeknek saját gondolkodási képességet akartak rendelkezésükre bocsátani.

Ezt a képességet nem szabad csupán valami észszerkezetnek látni, hanem ugyanakkor és mindenekelőtt egy olyan képességnek, amely a Földnek és Isten szándékának az átkutatására szolgál. Ezért kell a gondolkodási képességben az észt és az értelmet megkülönböztetni. Az értelem, az isteni értelem az észt használja eszközként.

A létrehozott lényeknek bizonyos tekintetben az Atyával kellett volna egyenlővé válniuk. És mint mondtuk, bizonyos pillanatban ezt a hatalmas tervet elkezdték a Földön. A Föld (ezt meg kell tanulniuk jól belátni) a világ, az isteni világ nagy, véglegesen ennek szánt alkotóterülete. Engedjék meg, hogy még egyszer kijelentsük: mindenekelőtt tegyenek különbséget a világ és a Föld között! A hermészi filozófia szerint a Föld az a szülő terület, amelyen az embernek a magzati állapotát kell eltöltenie. Az ő és teremtménytársainak helyzete pedig a földön az, hogy ezen a magzati állapoton még nem jutottak túl. Ezért mondja az Úr Jézus: „Azért jöttem hozzátok a földre, hogy felemelkedtesselek titeket Isten tágas, pompás világának legmagasabb mennyeiig” (Pistis Sophia).

Sokan, sőt számtalan sokan mentek már Önök előtt ezen az ösvényen, akik mint igazán megszületettek, mint igazán megváltottak bementek a szent, isteni világba. Ön azonban még mindig magzati területén tévelyeg, itt kering. Szinte foglya ennek a térnek.

Ezt a bennünk lévő, saját isteni fajtánk még mindig negatív hatásai okozzák. Isteni fajtánk? Mi a mi isteni képességünk, isteni jellegünk? A hatalmas gondolkodási képesség, amelynek segítségével egyszer igazán emberek és igazán istenek lehetünk. Ebből a lángból valami kezd világítani bennünk, és ez a gyenge világocska, ez a kis éledező láng még a legnagyobb nehézségeket okozza nekünk. Minket, akiknek még igazán emberré kell válnunk, a Földtől csak akkor lehet megváltani, ha ez az igazán emberi állapot valóban megmutatkozik.

Ugyanis, hála Istennek, ha még csak magzati formában is, de fel vagyunk szerelve az isteni gondolkodási képességgel. Ez pedig mit jelent? Először is, hogy van egy asztráltestünk. Másodszor, hogy ebben az asztráltestben és ennek révén hozzáférhetünk a Föld asztrális szférájához, és harmadszor, hogy ezzel állandó kölcsönhatásban állunk a Föld asztrálszférájával, természeterőivel, démonjaival. Továbbá pedig, hogy befolyást gyakorlunk az asztrális szférára, mibenlétére és minőségére gondolkodási képességünk gyengén világló kis lángjával.

Képzeljék el ezt a helyzetet, mert ez mindannyiónk életének a drámája.

Az asztrális térségbe, az asztrális tűzbe bevésődnek az emberek ötletei, és mivel a gondolatok ható erők, az asztrális anyagban örvények keletkeznek, amelyekből mint gyújtópontokból megvalósító folyamatok keletkeznek, kifejlődik a teremtés.

Hozzáférünk ehhez a rendkívül kiváló asztrális térhez. Ez a kétségbeejtő, mert éppen ezzel elálljuk a magzati állapotunkból való felébredésünk útját. Ugyanis állandóan azzal foglalkozunk, és mindig is ezt tettük, hogy a Föld asztrális szféráját benépesítsük mindenféle természeti erővel, mindenféle démonnal. Ezek a sokféle-fajta és sok hatáskörű démonok pedig a jellegük miatt befolyásolják az étereket és ezáltal az éterek forma­meg­nyilvánulását.

Földi életterületünkön így jutunk ehhez a zabolátlan, rendetlen káoszhoz és romlottsághoz. Ehhez a számtalan szenvedélyéhez kötött állatemberhez, akiket maguk alkotta démonok gyötörnek, mindezekhez az állatemberekhez, akik hangyabolyként nyüzsögnek. Szúrják, harapják, károsítják és megerőszakolják egymást. A dolgok folyása közepette időnként különböző démoni erők ütik fel a fejüket, jutnak kimondottan kifejezésre, mint nap­jainkban például a természetellenes szexualitás. A világot szinte a természetellenes szexualitás hulláma árasztja el, mely mindenhová behatol. Mert ha mindenkit bebörtönöznének, akit a természetellenes nemiség ejtett bűvöletébe, akkor sok tekintélyes személyt is le kellene csukni. Ezért próbálják inkább a törvényeket megváltoztatni. A világtörténelemben mindig is úgy volt, hogy a kultúra hanyatlása idején, amikor a Földön kozmikusan beesteledik, a legszörnyűbb démonok, a bukott dialektika asztrális terének alja üti fel nagyon erősen a fejét, és az emberiségre ráront a természetellenes szexualitás tüzes lángja.

A természetellenes nemiség még valami más is, mint a nemi erő elfecsérlése. A nemi erő, nemde, alkotóerő? Ez az egyik isteni képesség, amivel az emberiséget ellátták. Ez az erő pedig magzati térségünkben kötelező érvénnyel arra hivatott, hogy megnemesedjen, és azzá az igazán isteni képességgé fejlődjön, mely a gégecsakrával függ össze. Az olvasó ennek alapján elképzelheti, hogy a nemi erő elfecsérlése káros, elsősorban az eszmére vonatkozóan, amelyen alapul.

Az emberek szurkálódnak, harapják, károsítják és megerőszakolják egymást, mondtuk. E hullámok fölött pedig, az örvények fölött, az állatvilág fölött, a nyomorúság vihara fölött zeng a kereső ember félelemkiáltása: „Én nyomorult ember, ki fog megváltani engem e halál testétől?”

Az alakulás területén élünk, amelyen az eredeti, tiszta démonok, az eredeti, tiszta, tüzes asztrális erő a feladatát kimondottan még mindig végzi. Az asztrális erőkkel való fent ecsetelt visszaélés miatt azonban, amelyben az egész dialektikus emberiség bűntárs, a földi asztrális szféra bizonyos pillanatban oly fekete, annyira ördögi, annyira igaztalan és diszharmonikus lesz, annyira tele lesz elfajultsággal, és az anyagi életterületet annyira benépesíti a romlottság, annyira a vér és könnyek területévé válik, hogy elviselhetetlen lesz. (Mert ami az asztrális területen kifejlődik, annak a földön meg kell nyilvánulnia. Ha pedig Ön kapcsolatban van valamelyik asztrális erővel, akkor az megnyilatkozik az Ön életében és testében.)

Ennek az a következménye, hogy végül az egész földet, a világ egész teremtési területét, meg kell tisztítani az asztrális területtől egészen az anyagszféráig. Ekkor minden ezekben lévő mikrokozmoszt megtisztítanak a piszkától, és a feledéshez vezetik el. Minden mikrokozmoszból kiürítik a karmáját. Mindnek újra kell kezdenie, mert a Logosz nem hagyja el kezeinek alkotásait.

Újra meg kell történniük tehát az eredeti magzati fejlődési folyamatoknak, kezdetüktől fogva. Mennyi idő mehet veszendőbe számunkra! Minden újabb mikrokozmikus életrekeltés azonban, hála Istennek, az illető számára újabb lehetőséget jelent "


2010. január 9., szombat


Veszelka Attila

Titkos rózsa

Fölötted áll a titkos rózsa,
hiába tűntek századok,
szemedben bíbor láng lobog,
sötét korok fehér lovagja.
A Hattyú és Kígyó között
új csillagtenger hömpölyög,
megnyílt a mélység és az ég,
hogy lásd a rózsa szellemét,
s hogy minden könyved tűzre dobva
újból kövesd útján a Mestert,
s a tiszta fényű, régi fegyvert
emeld a Napba: ragyogjon fel
kereszted éjén a rózsajel.

Czakó Gábor


Léptek a szélben

- A mítoszember -


1.

A mítosz terét Isten járja át. Újhold, csillagos, téli éjszaka: az egész világegyetemből érkezik az egyenletes, nyugodt fény, amely áthatja a táj valamennyi porcikáját. Teleissza magát ízekkel, emlékekkel, majd tovasugárzódik új, szomjas dimenziókba. Mintha az igazság fénye volna. A hóborította kertben a fáknak, a kútnak, a kerti kőasztalnak nincsen árnyéka. A törzs, a káva, az asztallap tömege a régi, de a súlya! Mintha valamennyien lebegnének, mintha az imént úsztak volna oda, ahol éppen tétováznak, latolgatják, merre múlhatnának el innen. A szederlugas ifjú még. Sötéten elvörösödik, amikor illetlen nesszel elejti nedves hókucsmáját.

A mítosz tere Isten lábnyoma, a valóságos tér. Itt zajlanak az igazi események, melyeknek tényleges tétjük van. Üdv, boldogság, katharzis, kárhozat, bukás. Buddha kezében, melyből a Majomkirály nem bír kiugrani, hiába hányja motollaként egyenként tizennyolcezer mérföldes felhőbukfenceit. Az Égigérő Fán, hol a kiskondás megküzd a sárkánnyal Tündér Ilonáért, Laernában, ahol Heraklész megöli a Hydrát, Emmausban, ahol az elcsatangolt tanítványok fölismerik az Urat az eucharisztiában és a calcuttai utcán, ahol Teréz anya szedi össze a haldoklókat, meg a családi asztalnál, a munkában, bárhol - Isten két képmásának találkozóhelyén. De ne fussunk ennyire előre.

A mítosz Istennek és az embernek a közös története. Ez a történet és ez a közösség az istenség számára is roppant fontos. A maja-kicse indiánok szent könyve, a Popol Vuh szerint egyenesen nélkülözhetetlen. Ott Egylábú Villanás és Tollaskígyó közösen kérte a Nap Főpapját és az Alakítót: "Együtt kell munkálkodnotok, és meg kell találnotok a módját, hogy a teremtendő és megalkotandó ember tápláljon és fenntartson minket, kiáltson hozzánk és megemlékezzék rólunk." (Boglár Lajos és Kuczka Péter fordítása.)

A mítosz nem oktat, nem magyaráz. Érvelés és bizonyítás helyett képeket mutat, bennük a teljességet. Mindig kozmikus, mindig totális, mindig végtelen. És leplezetlen, bár sokan vannak, akik nézik, mégsem látják.... Az Írás azt mondja, hogy a Paradicsomban Ádám és Éva mezítelenül jártak. Nyilván nem azért, mert nudisták lettek volna, hanem azért, mert bűntelenek voltak. Mit lepleztek volna? Ruhátlanságuk értelme benső. Annyit tesz, hogy abszolút szabadok voltak, vagyis az Igazságban éltek, bűn nélkül, tehát nyugodtan viselhették lényüket födetlenül, kitárva. Hol van ettől a szabadság-állapottól a Krisztus utáni második évezred végének szabadság ideája és állapota? Látszólag épp egy köpésnyire - az emancipálódott bűn szemérmetlenségébe vetett bizalomban.


2.

A görög, az indiai, a kínai, indián és más mitológiák hősei, a népmesék táltos-alakjai mivoltukkal jelzik a mítosz lényegét. Ők általában félistenek, már fogantatásukban találkozott és egyesült az emberi és az isteni. Fehérlófia, Vejnemöjnen, Ráma, az indián Jaguárszarvas. A mítosz terében elégett halandókból pedig istenek lesznek, a csillagos ég alakjai, a két világ határának őrei. Tehát a mítosz tere nem egészen Istené és nem egészen az emberé. Mesgye. Az Ég és a Föld határvidéke, ahol menny és föld összeér, ahova a két világ lakosai bejáratosak. Út, melyen Gilgames keresi a haláltól való megszabadulás titkát. Az édes-, az életvízű tenger. Mamréban a nagy terebintfa árnyéka, ahol az Úr kenyeret evett, vajat, tejet és borjúhúst Ábrahám vendégeként. A szövetséget megerősítő lakoma, melyen az Úr megígérte Izraelt. A vénasszony Sára pedig kinevette az Urat, sőt, le is tagadta, hogy kinevette volna. És huszonnégy órán belül Szodoma és Gomorra: a bűn kettős fővárosa, ahol nincsen tíz igaz ember. Csak öntelt szodomiták, homoszexuális perverzitásuk vakságában. Mert vakok voltak már előbb is, mielőtt az általuk megerőszakolni akart "két férfi", a két "friss hús", a két angyal el nem vette a szemük világát. Lót jövendő vejei is vakok voltak, nem látták, nem hitték, hogy ez a bűnös, szellemtől elszakadt, a perverzitás túlingerelt mámorába zuhanó lét fönttarthatatlan, ezért elviselhetetlen. A testiségben, a materializmusban elmerült, vagyis az Istentől menekülő élet távolodtában a lét gömbjét megkerülve érkezik a mítosz-mesgyére: Istennek magának kell intézkednie.

Szent Miklós bizonyára Istennel járt myrai püspök korában, de ugyancsak Istennel jár a Mikulás a fehér vattaszakállával, pocakjával, piros köpönyegében, hatalmas és kifogyhatatlan puttonyával, abban a körben, ahová álmodni és vágyakozni érdemes, ami az életet az állati és a démoni fölé emeli. Él a remény, hogy eljuthatunk még a valóságos térbe, a valóságos időbe: Isten terébe és idejébe. A realitásba. A remény lényege pedig ez: a szakrális kor, vagyis a mítosz ideje nem zárult le mindörökre, sőt, ez az idő mint a valóságos és érdemleges idő az ember számára a történelem valamennyi pillanatában megnyitható és átélhető.

Ádám és Éva a realitásban járt és élt a Paradicsomban, az Ég és a Föld egységében. Ott él a gyermek is, aki várja a Húsvéti Nyuszit és a Mikulást és Jézuskát a csengettyűző angyalaival, és képzeletében együtt él, nyugszik velük. Ez a Jézuska persze nem az a Jézuska, pontosabban nem egészen a Szentháromság Egyisten Második Személye, mert a Mikulás sem a myrai püspök. Mégis. A szent határvidék alakjai ők, akik sem itteniek, sem ottaniak - Isten elemberesedett nyomai. Nincsen bennük semmi hamisság, hiába körülöttük a számtalan suta, nagypapás füllentés. Akit nem engednek hinni bennük, azt pontosan a realitásba vezető útról szorítják le, és a talmi hazugságok rendszerébe kényszerítik: a költészettelenségbe, a brutális érdekbe, a boldogtalanságba. Megfosztva az egyetemes, a teljes látás kifejlesztésétől.


3.

A szakrális kor embere számára az Istennel-járás természetes volt, az volt a természetes, mert a mítosz nem mese volt, hanem maga a lét, a normalitás. Hétköznap. Bármelyik perc. Nyugodt és biztos tudomás arról, hogy a legközönségesebb cselekedet is szerves kapcsolatban áll a mennyel. A létezők közötti hierarchia nem a fizikai tapasztalat leképeződése - természetes, hogy a szellemiek magasabban állnak a dolgoknál. Ám azok, mármint az utóbbiak is roppant megbecsülésben részesülnek, hisz a legapróbb tettek is megrezgetik a mindenség hálóját, és az ég igényt tart erre a kapcsolatra, amint azt Tollaskígyótól és Egylábú Villanástól tudjuk. Ezt a hallatlanul tömény és tökéletes létezést érzékelte Várkonyi Nándor mítosz-definíciója sűrített történelemnek. A régmúltból ránk maradt mitikus elbeszélések sokszor töredékességükben, pár mondatos terjedelmükben is kozmikus világkrónikák. E totalitás jól mutatja a lét korabeli egységét: a mítosz volt az egyesítő keret, a tér és az idő, benne tenyészett a társadalom, az élet, a filozófia is, ha lett volna, és a vallás, a tudomány, a művészet az irodalommal - ha elkülönültek volna. Nem Isten tehénkedett az irodalomra, hanem a lét s benne az élet arányai törekedtek hozzá.

A Biblia Paradicsomkertnek, Édennek nevezi azt a helyet, ahol az Ádám-Éva korszakban Istennel jártunk. Éppen az Úr volt az, aki különös figyelemmel alkotta meg a kertet. Ő maga ültette a fákat, intézte a vizek folyását, gondoskodott aranyról, drágakövekről - és maga is szívesen időzött ott. A bűnbeesés után Ádámék "meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált." Erről a korról maradt fönn a legkevesebb adat. Bizonyára azért, mert még nem létezett a történelem. Más szóval: az említett egyetlen egy esetet leszámítva nem történtek olyasféle disznóságok, melyeket megörökítésre érdemesnek, vagyis történelemnek minősíthetett volna az utókor.

A vallási korban még élnek paradicsomi mítosz-emberek, akik Istennel járnak, akiknek nincsen szükségük vallásra, rítusra, akiknek még természetes a lét és az élet, a gondolat a szó és a tett, föld és ég egysége. A mítoszra a vallási korban rítusok emlékeztetnek. Egyre több és több lassan hűlő szokás, kiürülő szabály, amint távolodunk az édeni kortól, ahogy fogynak a mítoszban élők. Tegyük hozzá: amint rejtőzni kényszerülnek mind mélyebb és mélyebb társadalmi rétegbe: papból költőbe, költőből csavargóba.

A rítusok egy részét már a vallásos ember sem érti igazán, elfeledte, hogy a rítusokon keresztül könnyebben juthat el az Istennel közös létbe. Ezért szokás "reformálni a vallásokat", ami rendszerint az "alapokhoz való visszatérés" jelszavával könnyíteni igyekszik az előírásokat, elhagyni a "kiürült" szertartásokat, "hozzáigazítani a vallást a modern élet ritmusához és igényeihez". Egyre tudatlanabbul a mítosz mibenléte felől és nem véve tudomást a mefisztói fordulatról, nevezetesen, hogy modern élet, mármint a mai, a gazdaságkori, a fordított áldozat jegyében él. Nem akar tudni arról, hogy a rítus mélyén a mítosz izzana. A rítus, a kultusz lényege pedig az áldozat, központjában a szakrális evés-ivás mozzanatával. Ez mutat az ember-isteni kapcsolatra, a mítoszban-létre, ahol az ember Istenből élt: az Úr által ültetett kert gyümölcseiből. Verejték nélkül, munka nélkül, közvetlenül az áldásból. Pontosan ez történik az eucharisztiában, melyben Isten valóságos testét és valóságos vérét veszik magukhoz az áldozók. Közvetlenül részesülnek az áldásból. Némely teológusok szerint a felekezetek közti különbség egyenesen arányos az összehasonlított vallások úrvacsora-fölfogásával. Hozzátehetjük: a mítoszban-léttől való távolságunk is ezzel arányos.

A szakrális evés-ivásról ugyanazt tudják az összes mitológiai hagyományok és vallások. Gilgames az élet vizének a mélyéről hozza föl azt a növényt, amely Enkidu ajkát érintve föltámasztaná a halott barátot és aki enne belőle, az örök életet nyerne. A kínai Szun vu kung betör az égbe és fölfalja a halhatatlanságot adó barackot. Büntetése letöltése után védelmeznie kell a szent barátot, aki Nyugatra utazik a Szent Könyvekért. Ganymedészt a szépségéért vitte az Olymposzra Zeusz. Vagyis egy közös isteni és emberi vonásért. A halhatatlan főisten, akinek elvileg nincsen anyagcseréje, éppen a pohárnoksággal bízza meg a fiút. A vallás embere - Fokföldtől Japánig és Afrikától Alaszkáig és Sumértól a mai napig - áldást kér az ételre, amit eszik. Hamvas Béla szerint ez az egyik legdöntőbb különbség ember és állat között. Az étkezés ugyanis semmilyen körülmények között nem lehet profán cselekedet. Ha rangját veszti, az ember száll vele alá...

Példák sokaságát találhatjuk Levi-Straussnál, Frazernél, Várkonyi Nándornál, Eliadénál, Kerényinél, Boasnál. Hogy csak egyetlen témakörre utaljunk: vallás embere az évkörben megfelelően elhelyezett ünnepeivel is törekszik emlékezni az Istennel való életre. Az ünnepekhez kapcsolódó szertartásaival, a napszakhoz kötött rítusokkal és imákkal mozgatja az időt, illetve tevékeny részt vállal a múlatásában; a Fidzsi-szigetek varázslója reggelente fölkelti a Napot, Európában elégetik a tél szalmaszobrát, Húsvétkor átfordítják a Napot, újjászülik a világot, a tojás egyszerre a termékenység jele és a teremtésé. Krisztusnak, a földi útján igazi mítoszembernek a halála és föltámadása semmilyen más időpontban nem történhetett volna. A vallási ember tudja, hogy fognia kell az időt, mert ha az kicsúszik a kezéből, akkor az idő elveszíti természetes, az élethez igazodó ritmusát. Ha megszökik, rögtön megbolondul, mert csak az ember létkörében van értelme: Isten számára nincsen idő. A bolond idő fölgyorsul és a Dolgok szolgálatába szegődik.

A vallás embere amennyire szeretné, ugyanannyira fél elhinni, hogy ő Istennel járhat. Holott Jézus, a legigazibb mítoszember nem vallásra tanította, hanem életre: nézzétek, így kell élni az Atyában, és érteni fogod azt, ami meghaladja a tudásodat, meggyógyulsz a betegségedből és örök életre teszel szert, mint Ádámék nemzedéke. Mintha nem rabolta volna az örök élet növényét Gilgamestől a kígyó és ehetnél belőle.


4.

A Másik is tudja, hogy Isten nélkül lehetetlen élni, sőt, ő tudja leginkább! - ennek okából a mefisztói alku után közkeletűvé válik az a tévedés, miszerint a fizikai észlelés körébe tartozó jelenségek "jobban léteznek" a szellemieknél. Mi több, valójában csakis ezek léteznek. Amit szelleminek szokás nevezni, az vagy nincs, vagy lényegében valamilyen "anyag", hisz - állítólag - annak a megnyilvánulása. Nem meglepő, hogy ezek után alacsony szellemek foglalják el az Úr helyét a gazdaságkori fogyasztók tudatában. A leggyakrabban ezek közönséges tárgyak - a spanyol Leon Alt-mayer és mások kutatásaiból tudjuk, hogy az untig ismert státusszimbólumokon - gépkocsik, tévék, villák, nyaralások stb. - kívül akár kutyatápszerek is képesek egy Barbi életcéljává transzcendentálódni. Mondani sem kell, hogy egy ötven milliós autó és egy százforintos műcsont metafizikai státusa azonos. Altmayerék megfigyelték, hogy élesebb konfliktusok hatására, de még jóval az ún. szükséghelyzeten innen, a Barbik - szinte a vallási kor szentjeinek és a lovagjainak gesztusaival - épp hogy csak nem a haza vagy Jézus szent nevével ajkukon - képesek a becsületüket, sőt életüket kockáztatni egy tornacipőért vagy egy mixergépért. Martin Shubik amerikai pszichológus 1971 óta rendez dollár-árveréseket. Egy dolláros bankóra lehet licitálni. Azzal a megszorítással, hogy az utolsó előtti licitáló is fizet. Nos, sok ezer kísérlet zajlott azóta óriási érdeklődés mellett. Ha tíz főnél népesebb csoportok versenyeznek, akkor minden alkalommal átlépik az egy dolláros határt. Gyakran húsz dollárt is megadnak egyért. Az átlaglicit három negyven...

A gazdaságkori mítosz, a ránéztében jobbnak mutatkozó esetben, valamely sikerültebb regény világa. A huszadik századvégi divatos regény - vers, dráma stb. - csupán szöveg. Ennélfogva, tudjuk, nincsen összefüggése a léttel, egzisztenciális vonzata és kockázata sincs az író számára, mint volt Dosztojevszkij sorsában, vagy a zenéjének Bartókra, vagy a festészetének Van Goghra, Tóth Menyhértre, a gondolkodásnak Hamvasra - más szóval: mítoszemberekre - nézve. Ez a művészetfölfogás egybeesik a mítoszról való modern-utáni gondolkodással, melyet a legvilágosabban talán az amerikai G. S. Kirk fogalmazott meg A mítosz című híres könyvében. Szerinte a mítosz is csak "szöveg". Az ő szavaival: "... a mítosz mint általános fogalom tökéletesen üres, (...) a mítosz önmagában semmi más, mint egy hagyományos történet, (...) a fogalomnak bizonyos partikuláris mese-fajtákra (szent, avagy rítushoz kapcsolódó mondákra) való korlátozása kétes és félrevezető vállalkozás. (...) Ezért okosabb eleve letennünk arról a gondolatról, hogy a mítosz és a vallás ugyanazon objektum két iker-aspektusa." Így tehát nincsen gond, sem tudományos, sem ideológiai alapon; az irodalmi szereplők - mondjuk - egy családregény figurái, aggálytalanul lehetnek bármik. Ha szottyan kedve, a Barbi-szerző ún. "magánmitológiájának" alakjai is akár. A magánhéroszok rajzolhatók ügyesen, vagy sután - nem sorsdöntő, hisz a "szöveg" immár amúgy is a mondatra épül a figura helyett. A hőstelenedés a lehető legszorosabb kapcsolatban áll a fölszínen hangos deheroizálási kampányokkal és a mélyben, a létben terjedő általános személytelenedéssel.

Az ember-Dolog hierarchia megfordulásával.

Innentől kezdve nincs semmi sorsdöntő a Barbi-létben. Mi is lehetne túl a vallási korszakon, az üdvkérdés megszüntetésén? A magánmitológia, a kor Barbi-kritikusainak divatszava, körülbelül olyasféle benső igényességű kifejezés, mint a "népi demokrácia", a "demokratikus centralizmus" vagy a "békeharc". De enélkül a definíció nélkül nehézségek támadnának, hiszen az Isten terében, vagyis a lét egészében élni - sem Cervantesnek, sem Don Quijotenak - csöppet sem magánügy. A létegész nem privatizálható, abból egy darab nem szakítható ki és nem népesíthető be semmiféle, még jeles tehetséggel megírt regényfigurákkal sem. Ettől persze létezik átjárás irodalom és mítosz közt: Odüsszeusz, Hamlet, Szindbád és szellemtestvéreik a létegész világának, alakjainak archetípusai közül valók. Hanem Homérosz vagy Krúdy nem privatizáltak-bitoroltak el egy Éden-parcellát, hanem fordítva jártak el: ablakot nyitottak oda másoknak.


5.

Ahogy Isten nélkül, úgy mítosz nélkül sem létezhet az ember, hiszen a mítosz a mi közös terünk, a valóságos történetünk. Nélküle a világ üres lesz, céltalan, szerkezettelen. Ha másként nem megy, ha az utak arrafelé elzárva, akkor gyártani kell a mítoszt, mint az arany kedélyt a vegyiparban. Mert elviselhetetlen, hogy hatalmunk és tudásunk és erőnk kiterjedjen immár az egész Naprendszerre, és közben ne legyen különb döntési szabadságunk, minthogy válasszunk a golyós és a nyomkodós dezodor között. Ezt lehetetlen tudomásul venni. Tetézve a Fukuyama-i ideológiával, miszerint a Barbi-létnek nincsen alternatívája. Már megint megérkezőben vagyunk a paradicsomba, no persze a földibe, csakis a földibe, ahol nincs egyéb dolgunk a termelésnél és a fogyasztásnál - a történelem véget ért, miként nem létezett annakelőtte sem - mármint az Édenben, s nem fog létezni az üdvösségben sem. Mi késztetne bárkit hőstettre, az élet menetének a megváltoztatására, teli hassal, üdv-vágy nélkül?

Nélkülözhetetlen tehát a Superman, Marylin Monroe, a 007-es ügynök meg a Terminátor. A médianyelv távolról sem véletlenül nevezi sztár-nak azokat, akik - miként Cassiopeia és Andromeda ragyognak a világra borulón - benépesítik Gazdaságkor mesterséges égboltját. A helyettes valóság quasi szellemei mintha istenek volnának, vagy azok is, hiszen egyrészt nem a fizikai, az itteni, a tapintható valóságban léteznek, hanem a vásznon és a képernyőn, a média szakrális terében; másrészt a valóság törvényei fölött állnak. Teremtenek, de még inkább rombolnak, no, állítólag és itt-ott még a nevében, ámde mi a jó? A jó és a gonosz megkülönböztetése tabuvá lett: az áruk, a Dolgok, egyáltalán a Piac tényezői közötti morális rangsorolás a relativizmus miatt elvileg lehetetlen, máskülönben pedig tilos. Szabadságellenes. Hogy hiteles forrásból idézzünk, Hegel írja a Jogfilozófiában, hogy az ember "morális alapjoga (sic!) a jóról alkotott saját fogalom kialakításához fűződő jog".

A tér, a Történet innentől kezdve sztori. Poénnal vagy anélkül, lehetőleg megfilmesítve. De mindenképpen a sikerről szól. A kezdőknek arról, hogy van egy ember, eleinte amolyan csetlő-botló hús-vér, aki emiatt sokat szenved. Barbi szeretne lenni, ami a hepiendre sikerül neki, sőt egy Barbi lányt is kap a bőröndnyi dohány mellé. A haladók rémfilmet nézhetnek, pornót, vagy a kettőt vegyítve, ahol a hős léptei nem Isten útja felé kanyarodnak, hanem a Démonnal jár, a Másikkal... A tér quasi-transzcendens, az idő mintegy a Másik ideje, a történet szinte kettejüké. Vagyis senkié, mert ez a világ a Nincs, a káprázatos Semmi, az abszolút személytelenség, a 666.

Minél hangosabban durrognak a petárdák, és zeng az egyre cukrosabb hozsánna, annál legreménytelenebb a helyzet. Észhez kell térni. Belátni, hogy ami realitásnak tetszik, az üres és nyers anyag. Ezt ma már úgyszólván mindenki tudja, de megfordulni és elölről kezdeni és menekülni csak a legbátrabbak mernek. Mernének, de nem tehetik, mert éppen ők nem hagyhatják sorsukra a többit.


6.

A realitás a boldogság. A legmagasabb realitás az eucharisztia, az Istenből élés öröme. Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig, mondta búcsúzás helyett a Föltámadott: ahol ketten-hárman összejöttök az én nevemben, ott vagyok én is. Az Ő nevében összejönni az imát jelenti, hogy mi, akik Isten képmását viseljük, egymással beszélünk és Ő-vele, födetlenül. Vagyis a mitikus kapu éppenséggel mibennünk nyílik. Vagy csukódik.

A mítosz ideje és tere, más szóval a szakrális lét lehetősége nem zárult le mindörökre. Hiába látszik néptelennek a két világ mezsgyéje, hiába tűnnek föl előttünk üresnek a rítusok, hiába süllyedt az egyház szociális és mentálhigiénés szolgáltatóvá, s hiába lett a vallás, Isten megvallása a barbiköztudatban egyenlő Teremtőnk, vagyis arcunk megtagadásával.

A mítoszban élünk, a valóságos és érdemleges időben, akár hiszünk benne, akár nem, akár merjük érzékelni, akár tagadjuk; életünknek valóságos és transzcendens tétje van. Isten teréből semmiképpen sem tudunk kiszökni. Legföljebb eltévedünk: nem tudjuk, hogy hol járunk... Isten türelmesen várja, hogy végigmenjünk a járhatatlan úton. Nézi, hogyan vágunk neki újra és újra, még azután is, hogy rájöttünk: zsákutca. Ő ráér. S ballag mellettünk minden nap a világ végezetéig. A áruházban is, ahol tanácstalanul bóklászunk és választani próbálunk két fölösleges cucc között, melyeket egy bordában szőtt bér-szépségek bájaival együtt ajánlanak.

Az Őbenne élő, a mítoszember nem föltétlenül hős a szó romantikus értelmében. Esendő mint Péter és gyakorta szamárságokat beszél. Látszólag tehát alig különbözik a Piacon tülekedő átlagtól. Meglehetősen élhetetlen és általában sikertelen a versenyző Gazdaságtársadalomban. Ha a szerencse rámosolyog, akkor balekságában előbb-utóbb elbaltázza az üzletet. Általában ostobának látszik; az is. Némelyikről olykor fanyalogva elismerik, hogy "talán még zseni is lehetne, ha nem tenné tönkre magát", de akad olyan mítoszember is, akinek a helyét az intelligenciatesztek valahol a gyengeelméjűség határán jelölik ki. Egyik sem szokott zúgolódni a Barbik megvetése miatt - ez, mi tagadás, eléggé furán venné ki magát. Amiben hasonlítanak tudós és együgyűen butácska mítoszemberek, az az értelmükben és a szívükben uralkodó rend, melyben helyére kerül valahány ismeretük, továbbá a nyitottság. A leplezetlenség.

Akárkinek az életében megtörténhetik, hogy kiválasztottságában, vagy áldozatában fölismeri, hogy Istennel jár. Amikor átéli, hogy az iménti kicsi lépést Vele tette meg, akkor sorsa összekapcsolódik a Léttel, és ez a kapcsolat képes átfűteni hátralévő esztendeit, noha élete máskülönben jellegtelennek és kisszerűnek tűnik föl. Derűsebb lesz és figyelmesebb, hiszen tudja, hogy Isten tornacipőben várja a kertajtónál. Ha lépteit meghallotta a bűnbeesett Ádám és Éva a délutáni szellőben, miért ne hallaná meg ő is, a megváltott nép fia?

2010. január 8., péntek

"A hitelezők és az uzsorakamat margójára…

Részlet Mirdad könyvéből:

Hitelezőknek, Uzsorásoknak, kölcsönadóknak:

- Lásd! Átokká tetted az adományokat a magatok számára és az adományozók számára is! Adományaik révén leigázod az adományozókat! Azokkal a kötelekkel ostorozod őket, amelyeket ők fontak neked. Azokkal a ruhákkal teszed őket mezítelenné, amelyeket ők készítettek néked. Azzal a kenyérrel ítéled halálra őket, amelyet ők dagasztottak neked. Azokból a kövekből építesz számukra börtönöket, melyeket ők fejtettek és faragtak neked. A fából, melyet azért vágtak ki, hogy te melegedhess a tüzénél, igát és koporsót készítesz számukra. Uzsorakamatra adod kölcsön nekik. A saját verejtékük és a saját vérük az, amit visszaadsz nekik uzsorakamatra.

Mert mi más volna a pénz, ha nem az ember verejtéke és vére, amiből az agyafúrtak garasokat és forintokat veretnek, amivel az embert megbéklyózzák. És mi más volna a gazdagság, ha nem az emberek verejtéke és vére, amit azok halmoznak fel, akik a legkevesebbet verejtékeznek és véreznek.

Jaj, bizony jaj mindazoknak, akik elméjüket és szívüket azzal égetik el, napjaikat és éjszakáikat azzal emésztik fel, hogy gazdagságot gazdagságra halmoznak. Nem tudják ők, hogy mit gyűjtenek halomra.

A szajhák, gyilkosok és tolvajok verejtékét, a szántóvető és ökre, a pásztor és birkája, az aratómunkás és a tarlón gyűjtögető izzadságát. Az árvák és gazfickók vérét, a zsarnokok és mártírok, az igazak és igaztalanok, a rablók és megrablottak, a kivégzettek és kivégzők, a kizsákmányolók és kizsákmányoltak, az élősködők, a szélhámosok és kisemmizettek,a becsapottak vércseppjeit. – Mindezeket és még ennél is többet – gyűjtenek ők halomba.

Jaj, bizony mindazoknak akiknek gazdagsága és piszkos üzleteinek haszna verejtékből és vérből született. Mert a verejték és a vér végül behajtja az árát. Szörnyű lesz ez az ár, és ijesztő a számadás.

Kölcsönadni kamatra?! Ez túl szemtelen hálátlanság ahhoz, hogy megbocsátható legyen.



Mert mi is a tied, amit kölcsönadhatnál? Nem ajándék-e saját életed is? Ha Isten kamatokat szedne még akár a legkisebb ajándékért is, vajon mivel fizetnél?
Nem közös kincstár-e a világ?, amelybe minden ember mindent beletesz amije van, hogy ezzel mindenki létéhez hozzájáruljon?


A pacsirta kölcsönbe adja a dalait? Vagy a forrás a gyöngyöző vizet? Kölcsönbe adja a tölgyfa az árnyékát? Vagy a datolyafa a mézédes datolyát?
Kamatra adja a bárány a gyapjút és a tehén a tejet?
Pénzért adja a felhő az esőt, a nap a melegét és a fényt?


Mi lenne életetekből, ha nem volnának ezek a dolgok, és még több ezer más is? És ki tudná megmondani, ki helyezte el a világ kincstárában a legtöbbet és ki a legkevesebbet?

-Talán te Uzsorás barátom, ki tudod számítani, hogy adósaid mivel járultak hozzá a világ kincstárához? Még is azt akarod neki kölcsön adni, amit talán ő adott a világnak, és arra kamatot számítasz fel? És még kisemmiznéd, elvennéd mindenét, börtönbe is vetnéd, hogy ott rohadjon meg?

Ugyan milyen kamatokat követelsz adósaidtól? Nem látod milyen jövedelmező volt a kölcsönöd? Elszegényedett, lebetegedett, nem tudja magát már életét fenntartani.
Milyen kamatokat követelsz még, hanem a maradék rongyokat, melyek meggörnyedt testét fedik?




Uzsorás barátom, dörzsöld meg a szemedet és ébredj fel, nehogy tőled is az adósságaid megfizetését követeljék, kamatostul, hogy börtönbe vessenek, ha nem tudsz fizetni, és ott hagyjanak megrohadni.

Mindannyitoknak mondom, dörzsöljétek meg a szemeteket, és ébredjetek fel!

Adjatok amikor csak adhattok! És mindent adjatok oda amit csak tudtok! De soha semmit ne adjatok kölcsön, ha nem akarjátok hogy mindenetek még az életetek is adóssággá, lejárt adóssággá váljon, nehogy egyszerre fizetésképtelenné váljatok és börtönbe vessenek benneteket.

Vigyázzatok! Nehogy valaha is hitelezővé váljatok, mivel annak adóssága aki kölcsön ad, sokkal nagyobb és súlyosabb, mint azé aki kölcsön vesz.."

/Barbelo/

2010. január 5., kedd

Arról a Szent Hétről



." Az esztergomi szentély aranyló oroszlánjában, ott van a

nemzeti címerünk legfontosabbja: a hármashalom. [8.kép] A hármashalmos

oroszlántestet levéve az ábrázolásról, nem marad más,

mint a vérvörös, a vér-piros alapszín, mely a kettõs kör életfáinál a

fehér sávozással váltakozik. Piros és fehér. Piros, fehér és zöld. Piros,

fehér és a hármashalom zöldje – ezt tartalmazza a címerünk, a magyar

zászlónk is. PIROS FEHÉR ZÖLD – ez a magyar föld. Miért

zöld e föld, miért zöld a hármashalom rajzjele ? Miért látjuk zöldnek

a növényeket ? Azért mert ezt a színösszetevõt hagyja meg

szemünknek a látható fénybõl. Egy fekete színû valami azért fekete,

mert a látható színtartomány összes színét elnyeli, s nem bocsát

belõle vissza semmit. A növények zöld színteste a szemünk által

látható színtartomány legalacsonyabb rezgés-számú sugarát, a

vöröset (pirosat) nyeli el. Mivel a vöröset elnyeli, így azt vissza nem

bocsátva, nem láthatjuk. Marad egy olyan színösszetevõ, amely a teljes

skálából a vörös kivételével megmarad, s ez a színkeverék a zöld

lesz. Ha tehát a pirosat és a zöldet összerakjuk, akkor megjelenik az

a szín, melyben az összes szín benne lakozik, s ez a fehér. A piros és

a zöld között a fehér helyezkedik el nemzeti zászlónkban. A FEHÉR,

AMELY TELJES ÉS TISZTA SZÍN. A Szent Korona kutatói és

értékének felismerõi számára, mindig ott tornyosult egy újabb és egy

újabb kérdés, s bármekkora is volt egy adott személy felismerése,

mindig is vele járt az a jellemzõ, amellyel ellentétet szült a másik

’felismerõ’ társa közt. Hiszen az egyik személy ehhez ért mélyen, a

másik viszont ahhoz. Az egyik mondjuk szakmájának mélyen elismert

aranymûvese, a másik egy sokat tudó mûvészettörténész, a harmadik

meg mondjuk a Szent Korona õrzésének és megmaradásának

hihetetlen történetét tudja kiválóan. Mégis miért nem egész az

EGÉSZ ? Mert nem létezik a részek által. A részek nem értik, és így

nem egészítik ki egymást. A zöld növény a pirosat (a pírt, a Nap

fényét) befogadja, s ezáltal lesz zöld. Benne így a piros és a zöld is él,

48

s így kiadja az egészet, a tiszta színû fehéret. Az egyik ember ’piros’

a másik ember ’zöld’, nem egyforma, és szerencsére két ember nem

is lehet egyforma; de amíg a zöld nem fogadja be a pirosat és a piros

nem fogadja be a zöldet, addig sosem lesznek teljes értékûek, tudásuk

bármekkora ’színtartományt’ is fogjon át. Komolyan mondom: az

esztergomi ábrázolás nélkül nem érthetõ a Szent Korona ! A különbség:

az egyik aranyló, a másik világoskék testû oroszlánokat hordoz.

S az azonosság ? Az azonosság is pont ugyanez, ha hagyjuk, hogy e

’kettõ’ kiegészítse egymást. Az esztergomi oroszlánábrázolás

fényének képét (fényképét) rögzítve, az, egy filmnegatívon tárolódik.

S a negatív filmet szemlélve kék oroszlánt láttam. [19.kép] Hiszen a

filmcsíkon a rögzítendõ tárgykörnyezet színvilágának képe nyelõdik

el, s visszaadja számunkra ennek a negatívját. Ugyanaz az elv, mint

amikor a piros elnyelõdik a zöldnek látszó növényben. S ha a pirosból

és a zöldbõl a teljes értékû fehéret kapjuk, akkor ugyanúgy az

aranyló szín és a világoskék az összetartozást mutatja, melyben az

egész teljessége fölfedezhetõ.

Mi mutatja az aranyló testû esztergomi oroszlán és a világoskék

koronás oroszlán elévülhetetlen összetartozását ? Minden. Hiszen e

kettõ együtt mindent jelent. Ha a Templomban tizennégy oroszlán

van, akkor tizennégy oroszlánnak kell lennie a Korona

környezetében. Milyen ez az esztergomi oroszlán ? Tükörképes, s

ezáltal hét oroszlán-párt jelent. Ha tükörképes, akkor milyen a tükör?

’Hogy milyen a tükör ?’ – azt az tudja megmondani, aki már nézett

tükörbe és látta önmagát. Ilyen a Teremtõ is, aki a Teremtményeiben

látja önmagát, s ugyanilyen a Teremtett lény is, ha képes felismerni a

Teremtõjét. Teremtõ és Teremtett, az egyik kézzel foghatatlan a másik

kézzel felfogható. Ilyen a tükör is, hiszen az egyik oldalán egy kézzel

fogható, LÁTHATÓ világ van, a tükör síkjának túloldalán pedig, egy

kézzel foghatatlan, s ezáltal tulajdonképpen egy LÁTHATATLAN

(de felfogható) világ. Hol van a Korona környezetében a hét oroszlán,

és ennek látható és láthatatlan volta ? A Szent Koronán NÉGY oroszlán

van. [20.-21.kép] A koronázási együtteshez tartozó jogar

hegyikristályába viszont HÁROM oroszlán van vésve. [22.kép] Négy

49

meg három az HÉT. Láthatólag megvan a hét oroszlán. De hol van

még hét oroszlán, hogy tizennégy legyen ? Kevesek számára ismert,

de a maradék hét a koronázási palást tartozéka. Az eredeti palást varrásától

elkülönült, de mégis a koronázási palást hozzáerõsített része a

palást GALLÉRja. A gallér senki által nem látható részén, azaz a

belsõ felén oroszlánábrázolás található ! [23.kép] A kör mentén négy

testû, de egyfejû oroszlán egy életfában egyesül. Összesen HÉT

ILYEN oroszlánábrázolás látható. És ugye hét meg hét az tizennégy.

Egy magyar király a megkoronázásának alkalmával, magára öltötte a

koronázási EGYÜTT-TEST : fején a Szent Korona négy oroszlánja,

kezében a jogar három oroszlánja, s vállán a gallér hét oroszlánja;

HÉT LÁTHATÓ ÉS HÉT LÁTHATATLAN (helyen lévõ)

OROSZLÁNT ÖLTÖTT MAGÁRA, MELYNEK KÖZEPÉN Õ

ÁLLT, AZ URALKODÓ. [S ennek megfelelõ az Uralkodó, mint ÚR

eredendõ hitvallása: a hét láthatatlan oroszlánt próbálja láthatóvá

tenni a világ számára, azaz a Mindenható ÚR az õ Istene. S a hét ?"



/Péli Zoltán Gábor: Corona Stephani/


2010. január 4., hétfő



Aczél Zoltán

Az idő dimenziói
Lehet, hogy nem csak költői kép, és szentimentális érzület, amikor az a benyomásunk, hogy gyorsabban telik az idő? Vagy megáll a pillanat? Vagy egyszerre több helyen jelen van a tudat? Vagy közelebb vagyunk valamihez, anélkül, hogy térbeli helyzetünk változott volna? Van-e az időnek ugyanúgy 3 kiterjedése, mint a térnek? Azt gondolom, igen.

Az idő és a tér összesen 6 dimenzióban fejezi ki magát. E 6 dimenzió metszéspontján, az origóban van a hetedik. Mint a dobókocka 6 oldala, ahol a szemben lévő értékek összege mindig 7. A dobókocka a modern ember számára a sors jelképe, de eredetileg a makrokozmosz és a mikrokozmosz szimbóluma volt. Az útelágazás, a kereszteződés, a döntés pillanata, ahol az ember a teremtéssel találkozik. Összetett kézzel a dobókockával dobni az ima eredete. Tudatos kapcsolat a sorssal. A legmaterialistább ember is reméli kicsit, hogy amikor eldobja a kockát, akkor a figyelmének, odaadásának és az összpontosításnak hatása van az eredményre. Ami persze csak szerencse. De mi a szerencse?

A sors dimenzióit a felszínes szemlélet nem is veszi észre. Kivételes pillanatokban, amikor a jelen pillanat jelentősége hírtelen tudatossá válik, észrevesz valamit az ember az idő kiterjedéseiből, de aztán legtöbbször elfelejti. Melyek az idő dimenziói? Ami a térben hátul és elől, az az időben múlt és jövő. Ami a térben lent van, azt lelassult időnek érzékelem, mintha az idő megállna. Ami a térben fent van, azt az idő gyorsulásaként érzékelem, mintha sokkal több idő telne el, mint az óra mutat. Ami a térben mellettem van, annak analógiája, amikor több lehetőséget egyszerre élek meg, mint párhuzamos valóságsíkokat. A jobb és baloldalnak a szakrális világképekben nagy jelentősége van, és a pozitív, teremtő pólussal és a negatív, befogadó pólussal van kapcsolatban.

Az irányokat, vagy a sorsot, vagy a tapasztalataim minőségét az határozza meg, hogy merre nézek. Szokványos módon a térben távolit az ember időben is távolinak tapasztalja, mert tovább tart eljutni egy távoli pontra. A közönséges tudat csapong a mélyebb élmények lelassult időérzete és az izgalmak felgyorsult időérzete közt. A párhuzamos lehetőségeket, melyek valójában a döntéseim következményei, sorsszerűségnek tapasztalom. Miközben az intuíció tudja, hogy a lehetőségek köre széles, hétköznapi észlelésem csak azt tapasztalja, amit éppen teszek. A következményt.

Aki a sorsát a kezében tartja, mint egy dobókockát, annak a tér és az idő dimenziói nem egy irányba néznek, párhuzamosan a végtelenbe, hanem egymással szembe, középre. Az érték a középértéktől, a metszésponttól, a 7. dimenziótól való távolság, és ez az érték a dobókocka szemközti oldalainak összegeként mindig 7. Az éber, megvilágosult tudat nem a végtelenbe néző révület, hanem középre tekint, a tér és idő dimenziói közt minden jelenséget a saját helyén, a középtől való távolságában, egymással kiegyensúlyozva szemlél. Amint kézbe veszem a sorsomat, szétszórt tudatommal a közepet keresve, az egyensúlyt keresve a jelen pillanathoz közeledek, és miközben az idő dimenziót a dolgok viszonylagosságában látom, az abszolút biztos megfelelések felfedezése olyan örömöt ad, amiért érdemes élni. Már útközben is jó lenni.

2010. január 3., vasárnap

1996/5/ Ami a világot legbelül összetartja

Pentagram > 1996-os évfolyam

Vissza a találati listához

AZ EMBER KEZDETTŐL FOGVA ARRA TÖREKSZIK, HOGY MEGISMERJE ÉS MEGÉRTSE A TERMÉSZET FOLYAMATAIT, AMELYEKBEN ÉL ÉS AMELYEKNEK ALÁ VAN VETVE. E TERMÉSZET RITMUSÁT ÉS TÖRVÉNYEIT NEM CSUPÁN AZÉRT TANULMÁNYOZZA, HOGY EZEKET SAJÁT HASZNÁRA FORDÍTSA, HANEM ELSŐSORBAN AZÉRT, HOGY KUTATÁS ÉS TAPASZTALAT ÚTJÁN ÁTTÖRJÖN A TÖKÉLETES ISMERETHEZ, „HOGY MEGPILLANTSA AZT, AMI A VILÁGOT LEGBELÜL ÖSSZETARTJA”
(J. W. VON GOETHE, 1749-1832).

A történelem folyamán e kutatások eredményeként számtalan csúcsot meghódítottak. A tudás java része azonban mindig elveszett, s a későbbi kultúr-időszakokban kellett – már amennyire ez még egyáltalán lehetséges volt – felújítani és nagy erőfeszítések árán mindújra megszerezni. A kereső ember arra törekedett, hogy nagyban és kicsiben is olvashassa a Liber Naturae-t, a természet nagykönyvét. E „könyv” többek között elektromágneses erőkben, fényben, hőben, hangban, összetartó-erőben, ritmusban, életben és mozgásban nyilatkozik meg. A régiek a csillagok teremtésének harmóniájáról beszéltek, amely a káoszból, vagyis a megnyilvánítatlanból lépett elő.


A NEM HALLHATÓ HANGOK ÉSZLELHETŐVÉ TÉTELE

Johannes Kepler, aki 1571-ben Weil der Stadtban, a dél-németországi Calw közelében született, II. Rudolf császár prágai udvarában szolgált mint matematikus és csillagász. Tőle származik a napközéppontú világrendszer aprólékos leírása, amelyről az ókor óta elsőként Kopernikusz (1473 - 1543) beszélt. Könyvében, a Harmonice Mundiban, a „harmónia” fogalmát mint az égitestek rendezett összecsengését határozta meg.

Ismeretes, hogy Pythagoras a mozgó égitestek halandók számára nem hallható hangjait a „szférák zenéjének” nevezte. Bár ezen mozgásokat füllel nem lehet érzékelni, a frekvencia és oktáv fogalmával szemléletessé lehet tenni őket.
A frekvencia – magyarul rezgésszám – az a gyakoriság, amellyel egy szabályosan ismétlődő esemény egységnyi időn belül bekövetkezik. Mértékegysége a Hertz (Hz). Egy Hertz egy másodperc alatt egy rezgést jelent. 1939-ben a normál „A” hangot adó hangvilla frekvenciáját 440 Hz-ben állapították meg, ami tehát másodpercenként 440 rezgésnek felel meg.

Az oktáv a hangskálán a hét hang természetes sorrendjében a nyolcadik lépést jelenti (diatonikus hangskála). Az ógörög (phialoszi) zenetanításban ezt a rendszert „harmóniának” nevezték. Hegedűn vagy gitáron egy teljes húr rezgése által keltett tetszőleges alaphang oktávját – első természetes felhangját – úgy nyerhetjük, hogy a húrt a fele hosszánál lefogjuk. Ez azt is jelenti, hogy egy alaphang oktávjának rezgésszáma duplája az alaphangénak. Ha tehát egy rezgést „oktávolunk”, akkor arról van szó, hogy megduplázzuk a frekvenciáját.


A FÖLD FORGÁSI FREKVENCIÁJA

A Föld 24 óra alatt fordul meg a tengelye körül. Ez 24 x 60 x 60 = 86.400 másodperc. A Föld forgásának frekvenciája tehát 1/86.400 Hz. Ennek a frekvenciának a duplázgatásával az alaprezgés egyre magasabb oktávjait nyerjük. 24 duplázás, vagyis 24-szeres oktávolás után a 194,18 Hz-es frekvenciához jutunk. Ez egy hallható hang, amely csaknem pontosan egybeesik a zongora 193,77 Hz-es G hangjával. Ha a 24. oktávot még egyszer megduplázzuk (388,36 Hz), akkor a G’-t kapjuk, ami a violinkulcs (más néven G-kulcs) meghatározó hangmagassága. A Föld forgását tehát bizonyos tekintetben egy különösen mély G-nek foghatjuk fel.

A G hangot az új-latin nyelvekben sol-nak hívják. A latinban a sol a Napot jelenti, franciául pedig a talajt, amin állunk. A violinkulcsot clef de sol-nak nevezik.
Az olasz zenetanár, Guido von Arezzo (992-1050) az Ut geant laxis című himnusz ötödik sorának első szótagját választotta a hangskála ötödik hangjának megjelölésére (sol).

Johannes Kepler a Harmonice Mundi c. művében minden égitestnek egy rá jellemző saját hangot tulajdonított. A Földnek a G-t adta (a Föld neve görögül Gaia). Ezért talán nem véletlen, hogy a G-kulcs a földi nap csengésén és a földtengely forgásának hangján alapul.
Úgy tűnik, hogy a kozmikus hangzásokat és ritmusokat felhangjaik segítségével a halandó ember számára is hallhatóvá lehet tenni. Sőt, akár láthatóvá is.
Ha a földforgás hangját a 65. oktávra – jóval a hallható hangok tartománya fölé – emeljük, akkor feltűnik a szivárvány színképe a vörössel és az ibolyával (375 billió Hz illetve 750 billió Hz vagy 750 Terahertz). Ez a 800 nanométeres vörös és a 400 nanométeres ibolya közötti hullámhosszaknak felel meg. (Egy nanométer a milliméter egymilliomod része.) Egy földi nap 65. oktávja a 427 Thz-cel vagy 702 nanométerrel a narancsvörösnek felel meg. Kísérletek azt igazolták, hogy ez a szín az emberekre és más élőlényekre erős dinamizáló, élénkítő hatást fejt ki. Ez teljesen érthető, mióta ismeretes, hogy a DNS, a kromoszómák építőeleme, az örökletes információk hordozója egészen 351 nanométerig, egy földi nap 66. oktávjának rezgéséig képes együttrezegni.

A Föld nem csak saját tengelye körül forog, hanem 365 nap és 6 óra alatt a Napot is körbejárja. Ez többek között azt is jelenti, hogy a tavasz kezdete összhangban van a kozmikus ritmussal, és mindig március 20-ra vagy 21-re esik, amikor a Nap átszeli az égi egyenlítőt. Húsvétot, a feltámadás ünnepét a korai kereszténység a tavasz kezdete utáni első telihold napján ünnepelte. Ugyanerre a napra esik a hinduk Holi-ünnepe és a zsidók Pászkája is. Ezen a napon kel fel az aranyvörös naplemente idején keleten az ezüst telihold. Ekkor a Föld pontosan a Nap és a Hold között helyezkedik el, fénytől körülövezvén.
A keresztény és a zsidó ünnepnap szétválasztása érdekében Krisztus után 325-ben a Niceai Zsinat úgy határozott, hogy onnantól a keresztényeknek a Húsvétot a március 21. utáni első teliholdat követő vasárnapon kell ünnepelniük. Ha március 20-án telihold lenne, akkor következésképpen a Húsvétot április végén ünneplik. Ezzel aztán elhagyják azt a különleges kozmikus együttállást, mellyel a feltámadás ünnepe kapcsolatban van.


A FÖLD NAP KÖRÜLI PÁLYÁJÁNAK SZÍNE ZÖLD

Két tavaszpont között egy tropikus év helyezkedik el (tropos = megfordulás), mely átlagosan 365,24 napból áll. Másodpercekre átszámolva (31.556.926) és egy hallható hangig oktávolva a Nap éves ritmusa a 32. oktávban 136,1 Hz-es Cisz és a 33. oktávban 272,2 Hz-es Cisz. Egyes hangszereknek, mint például a szitár és a dob, a Cisz az alaphangjuk. A hegedű üregrezonanciája is a Cisz-szel egyezik.
A tropikus év 74. oktávja a látható fény tartományába vezet bennünket, ugyanis 598,6 Thz-et ad. Az ehhez tartozó hullámhossz (501 nm) a zöld színt jellemzi. Ez a szín a színkép semleges részén helyezkedik el, a közömbös zónában, ahogyan Goethe mondja a színekről szóló tanításában. A zöld színre való utalást igen gyakran megtalálhatjuk a gnosztikus tanban. Krisztiánopolisz, a Nap városa – így Johann Valentin Andreae – Caphar Salama zöld szigetén található. Az Arany Rózsakereszt című könyv VI. fejezetében Catharose de Petri azt mondja: „A hét zöld szín a hit és a remény hatásaira vonatkozik”. Az eljövendő új ember c. könyvében Jan van Rijckenborgh „a remény zöld országáról” beszél, János Jelenéseiben pedig ezt olvashatjuk: „És szellemben elvitt egy nagy és magas hegyre, és ott megmutatta nekem a mennyből, Istentől alászállt szent várost, Jeruzsálemet... Isten dicsőségét sugározta, fénye kristály volt, ... falai jáspisból voltak, a város pedig színaranyból, tiszta üveghez hasonló.” (Jelenések 21,10-11.18. Jáspis: oxidáció következtében bezöldült ásvány.)


A FÖLDTENGELY KÖRMOZGÁSA

A Földnek egy harmadik típusú mozgása a napéjegyenlőség pontjának visszafelé való elmozdulását eredményezi. Egy platóni év alatt (ami kb. 26.000 földi év) a földtengely teljes kört ír le. Ezért a tavaszpont 72 évenként kb. egy fokot tolódik el az állócsillagokhoz képest. Ahhoz a 30 fokhoz tehát, ami egy állatövi jegyet foglal magába, kb. 2160 év szükséges, a platóni év 1/12-ed része. Ha mármost egy platóni év frekvenciáját átültetjük a hallható hangtartományba, akkor a 48-adik oktávban az F hangot kapjuk, ami 344,12 Hz. Ez a hangjegy az ötvonalas kottarendszer basszuskulcsának alapja.
Feltehető a kérdés, hogy vajon mindezek a számítások hasznosíthatók-e valamilyen formában az igazságkeresők számára. Erre talán azt válaszolhatnánk, hogy a zenészek – lehet, hogy intuitív módon – azon fáradoznak, hogy a szférák kozmikus harmóniájára hangolódjanak.


AZ ÉLETTERÜLET HATÁRAI

Ha egy platóni év rezgését a 88. és 89. oktáv közötti tartományba emeljük, akkor elérjük a láthatóság határait. Az alsó határ a vörös (378 THz), a felső pedig az ibolya (756 THz). Így azt mondhatjuk, hogy egy platóni év egy földi fejlődési folyamat kezdetét és végét foglalja magában. A vörös a pozitív pólus erős hatékonyságát jeleníti meg, az ibolyakék pedig a negatív pólus erőteljes összetörő hatását. Tudományos tény, hogy a vörös fény serkenti az enzimek (a biológiai anyagcserét lehetővé tevő anyagok) aktivitását, az ibolyafény pedig csökkenti.


A TEREMTŐ ÉS A VILÁGEGYETEM NAGY SZIMFÓNIÁJA

A Rózsakereszt szerzetének hitvallása c. könyvében J. van Rijckenborgh ezt mondja: „Ha a primitív, olykor együgyűnek tűnő exoterikus nézetet figyelmen kívül hagyjuk, akkor megnyílik számunkra egyetemes, végtelen értelme, és látjuk, amint az igazság fényes útja szivárványként ível láthatártól láthatárig. Az ígéret e szivárványa az összes látható színt tükrözi, mely valójában a szférák harmóniájának csengését rejti magában, úgyhogy nem csupán színskáláról, hanem hangskáláról is beszélhetünk. Itt egy olyan törvényről van szó, melyet egy mágikus művész sohasem sért meg. Ha a kereső a helyes kulcsot használja ehhez a régi bölcsességhez, akkor a bölcsességnek egy olyan hatalmas, mindenen áthatoló áramát nyitja meg, hogy az teljesen eltölti őt.”
A külső törvények összefüggésével – legyen az a tízparancsolat vagy a világegyetem kozmikus harmóniája – az embert hívják el, hogy hatoljon át az élet ősforrásához. Krisztus ezt mondja: „Nem azért jöttem, hogy a törvényt eltöröljem, hanem hogy betöltsem.” A külső törvény – mint az isteni harmónia tükörképe – szimbólum lehet, útmutató a belső törvényhez.
„Minden alakzat, a számok minden kapcsolata, a harmonikus hangok minden összefűzése, a csillagok keringésében minden összhang, melyek mindegyike saját magából az összes többi mintájára nyilvánul meg, világos kell legyen annak számára, aki a helyes módon keres. Ám amiről beszélünk, akkor kerül napvilágra, ha valaki – szigorúan az Egyetlenre irányulva – azon fáradozik, hogy mindent felfogjon. Akkor ugyanis fény derül az összes megnevezett közötti összekötő kapocsra.” (Platón)


AZ ÖRÖK ÖSZTÖNZÉS AZ ÚJRAALKOTÁSRA

Mindezen dolgokból felismerhető a híd, mely összeköti a teremtést a menny és a Föld teremtőjével a hetedik kozmikus területen, a változékonyság területén is. Ez az a hely, ahol rend, káosz és harmónia találkozik, és az ember, aki ebben leledzik, megkaphatja Isten üzenetét, és eszerint élhet. A Teremtő ujjaival rajzolta a természet jeleit, és az embert saját bensője az erre való irányulásra sürgeti. Egyszer minden embernek közelednie kell a Naphoz, saját mikrokozmikus rendszerének középpontjához, és össze kell kapcsolódnia vele.


MINT FENT ÚGY LENT, AHOGY KÍVÜL, ÚGY BELÜL

Így válik az ember alkalmassá arra, hogy a kozmoszt hangnak tapasztalja a Teremtő és a világegyetem nagy szimfóniájában; ritmikusan lüktető életterületnek, ami az anyag, erő, lélek és szellem minden nézetét magában foglalja, és minden embert az újraalkotásra ösztönöz. A Confessio Fraternitatis magyarázatában ezt mondja J. van Rijckenborgh: „Mi, akikről az emberek rosszallóan azt mondják, hogy a hideg értelmet tartjuk a legtöbbre, azt tapasztaljuk, hogy tudásunk mély vallásos meggyőződésben hág a tetőfokára. Leborulunk Isten méltósága előtt, mert legmélyrehatóbb kutatásunkra az isteni fáradozás minden területen nyilvánvaló lesz, mivel tapasztaljuk az erőt, mely mindenek mögött áll. Azt a magasztos erőt, mely bolygónkat mozgatja az űrön át, és amely nem más, mint a Világ Világossága: Krisztus.”
Aki ezeket a szavakat a lélekben éli át, és a helyes módon reagál, az fényt, meleget és hangot tapasztal. „Ez az a három erő – mondja J. van Rijckenborgh –, mely a lelket az isteni Igével összhangban transzfigurálja. Ezt kohézió, élet és mozgás követi, egy új, megdicsőült test megnyilvánulása.”
Így együttmozgásunknak nem a külső természet, a külső törvény a célja – jóllehet nem tagadjuk ezt a törvényt. Együttmozgásunkat a szent Hétszellemnek szenteljük.
Hermész Triszmegisztosz 9. könyvéből
4.Mindenek előtt és mindenek fölött Isten áll, az Örök, a teremtetlen, mindennek a teremtője. A másodikat, a világot saját ábrázolására alkotta, tartja fenn, élteti, és halhatatlansággal ajándékozta meg, mivel a világ örök Atyából keletkezett, és mint halhatatlan lény, örök élettel rendelkezik.
6.Mindazon anyagból, amit erre rendelt, az Atya kialakította a világ testét: gömbalakkal látta el, meghatározta a tulajdonságokat, melyeknek díszíteniük kell, és – mivel az anyag isteni volt – örök anyagsággal ajándékozta meg.
7.Továbbá, miután az Atya a fajták tulajdonságait belesugározta a gömbbe, bezárta azt, mint valami barlangot, mivel alkotását minden tulajdonsággal akarta ékesíteni.
8.A világ egész testét körülvette halhatatlansággal, hogy az anyag – ha a test összetartó-erejétől meg akarna szabadulni – nehogy visszatérjen az ő sajátos káoszához.
9.Amikor ugyanis az anyag még nem lett testté összeállítva, rendezetlen volt. Valamelyest még most is erről tanúskodik fokozódó- és csökkenő-képességével, amelyet az emberek halálnak neveznek.
10.Ez a rendezetlenség, ez a visszatérés a káoszhoz, csak földi teremtményeknél mutatkozik. A mennyei lények teste megtartja az egyetlen rendet, amellyel őket az Atya kezdetben megajándékozta, és ez a rend felbonthatatlanul megmarad mindegyikőjüknek a tökéletességhez való visszatérésével.
11.A földi testek visszatérése korábbi állapotukhoz az összetartó-erő megszüntetése által történik meg, mely aztán visszatér a felbontatlan, vagyis halhatatlan testekhez.