Fenn, lenn, kinn, benn

Kisróka álmai

1.

Szép álmaink itt, benn megnyugosznak. Benn, a föld alatt, a kavargó gyökerek között. Itt, bennem vagyok, és bennem van a csend, és a föld alatti vacok , meg a gyökerek. Íme, hogy összekucorodtam, vagyok éppen, megilletődve, megnyugodva, árván, de most ennyi éppen jó, nekem elég.

Kusza, rõt bozontomba dugom orrom, saját illatmirigyeim párolgása altat el, most minden jó. Gyomromban vér, morzsára õrölt csontdarabok, fínom, érett hús kavarodik nedveimmel, apró, szerveimet lakó állatkák darabolják õket az atomokig, hogy legyek belõlük test, koszos, magános, öreg ravasz, piros bundás éji csavargó, baglyok és a sötétben recsegve fecsegõ vén fák barátja, korgó gyomrú, sokat tapasztalt róka. Tán a legszebb eddigi megnyilvánulásaim közül. Hazudnék, ha azt mondanám, a többit ne szerettem volna, hol szerelemmel, hol harcos vagy tudós értelemmel, ám hogy vércseppként a keresztrõl lecsordultam, és a földdel elkeveredtem, vacokba bújtam, kordult benn a sötétben az éhség, és szép, erõs fogaim megcsillantak a Hold sugaraiban.

Bûntetésem volt e, vagy erényem jutalma, hogy maradnom kellett mégis, mikor minden élet urát követve lemondtam a fényrõl , tudományról, szerelemrõl, és minden kincsrõl, amit fölkinált nekem a kimért idõk fejedelme, a láthatatlan, mindenütt jelenlévõ herceg, aki mint a rossz színész, mindég tapsot kíván. Mindegy, miért maradtam. Talán óvatlan maradt bennem még föltáratlan titok, amit nem merészeltem megérinteni, rettegve a bukástól ismét, talán, vagy csak a szerelem. A szerelem, mert szeretni mertem mindent, ami él, formát nyer születésben, és vész el esendõn menyomorodva, rútan , mégis szépre váltan, majd új alakot igyekszik szõni szebb, jobb szerephez. Kételkedõ, megrettent királyfiként hiányzott belõlem a képesség, amit most megismerhettem vénen immár, magányban, minden társtól elhagyottan. Nincsen bennem harag.

Jó itt benn, a vacokban. Szeretem a föld szagát, mezítelen, mintha combok között kucorodnék szégyenlõsen, az öreg fa, fölöttem, kinek gyökerei közé kapartam lyukam, mellettem nyomja le gyökereit, hogy szívja föl kincseit anyánk testének, a vad, mohó ragadozó, olyan kéjjel szív, rá, belétapadva e hatalmas lomha testre. Beléfurakodva, együtt óriás társaival, gyökér erdõt bocsájtva be az élõ anyagba, és közben korhadva, mállva széjjel, porrá, földdé foszolva megin, mint bennem morzsái a póruljárt nyuszikának. Kevesen tudják, hogy mindõnk kincse, az élet, mindenben megnyilvánuló és közös, Nem tulajdona az sem akaratnak sem vagyonnak, sem nemzetnek, sem pedig mágusoknak.

Szeretem a föld illatát, a levelek, kõdarabok, villanó cserepek, papírdarabok, csontszilánkok között. Mint a zene, gyöngéden pengõ hangok a húrokon, a levegõ rezdülése a feszes bõrön, dom, dom, éji hangok ezek, visszhangzik nappalaink muzsikája, éretlen, mindég változó illat ez, soha nem állandósul, néha megpihen, ám, csak csalogat, mert tovaröppen, mint a tarka bogárka, , ami kicsusszan már kopott agyaraim közül,és újra gazdagodik más árnyalattal, finomabb, igaz ,a hangoknál is, égi ajándék, talán a gondolat finomabb nálánál, ám változása mégis e világi, nem röpülhet égbe fel, hiszen belõlünk való.

Szeretem a saját illataimat. A talpamét, az ágyékomét és a végbelemét különösen, oda gyûlik össze apró lényem minden íze, aromája, ennél különb csak a pofámé, ahol, mint a fölülrõl behatoló égi öröm, apró állatok porcai roppannak szét, , tollak, és szõrcsomócskák hagyták nyomukat ott, és minden, amit nyelvemmel összenyaltam földrõl, állatról, virágtól,, minden rókalányról, harcos barátaimról, , minden örökre nyelvemre tapadt, belémforrt minden íz, hát ettõl szép a rókaélet! Igen, és ami elõl bemene, hátul, mint ama szubsztancia jöve ki, mint nedv a mirigyeimbõl! Ó de csodás kis mühelye vagyok én a teremtésnek!

Távol van tõlem minden ellenkezés, itt, benn a vacokban elégedett vagyok. Emlékeim átalakultak létezéssé, ugyanabban az ütemben lélegzem, mint áldozataim, és ahogyan alakul át lassan minden ízem és boldog darabkám egy nálunknál mindég erõsebb és hatalmasabb ragadozó, az enyészet falatjává, leszek íme por és hamu ismét. Azonban ott vannak szép álmaim, és ott valának emlékeim rólatok, akikért végignéztem az elmúltakat, lyukamból, sandán bújva, lapulva.

Kevés időm van olvasni. Már. Munkásember vagyok, úgyhogy mindent nem vehetek a kezembe, olvasmányaim köre leszűkült, napi sajtót, főleg a pártlapokat nem olvasok, inkább a kezembe sem veszem őket. Inkább tájékozódom a HVG-ből, ami azért egy színvonal, és egy magamfajta istenrajongó nem adhatja alább. Szívesen olvasnék viszont irodalmi lapokat, és más normalitásra törekvő kiadványokat, de mondom sem időm, sem energiám nincs. Olvasmányaim tehát a már említett HVG, a Liget, és a Honismeret.

Azon kívűl könyvek, de be kell, hogy valljam, már három hónapja olvasom Szilágyi Lajos Hollóidő című nagyszerű regényét. Ilyen könyvvel pár nap alatt végeztem. Öreg bögre vagyok már.

Ja, meg abba merülök el hajnalonta az anyaölmeleg buszon, amiben elmerülölnék, istenhitem kalauzában bőgve. Azonkívül imádkozom, mint egy csan kopasz, pörögve.

És két, belőlem lett istenfióknak olvasok fel.

Ha nem alszok.

Azon kívül Anyavirág Kalóz Edit személyiségéből olvasok. Félre folyamatosan.

Ludditákat hallgatok! Tutkeró!

A már említett Liget című elefántos csontosban olvasám a következőket, lazán, a legújabb, januári számban, ajánlom mindenkinek.

Az olasz anarcho-kommunista Amadeo Bordiga “Auschwitz, avagy a nagy alibi” című ’70-es években született provokatív írásában azt fejtegeti, hogy fölösleges külön elborzadnunk a náci népírtáson, amikor az a kapitalizmus természetes következménye,amit aztán a liberális ideológusok arra használnak, hogy eltereljék a figyelmet a rendszer lényegéről, a tőke bármikor népíráshoz vezető logikájáról. Illuzió áldozatai vagyunk, amikor az SS orvosok kísérletei láttán elfelejtjük, hogy a kapitalizmus miként kísérletezik naponta alkohollal, rákkeltő termékekkel, vagy éppen atombombákkal. “A haj-és aranyfog-hegyek előtt, a halott emberek áruvá vált testei előtt el kell feledni, hogy a kapitalizmus magát az emberi életet, a munkát tette áruvá. Itt van minden szerencsétlenség forrása” Mivel az ember áruvá vált, annak termelése vagy megsemmítése is a kereslettől függ. Így aztán, amikor a lágerek borzalmait a polgári ideológusok a tőke védelmére használják, ez nem szimplán hazugság és félrevezetés, de a” legförtelmesebb módja a lemészároltak legutolsó, immáron végsőkig való kihasználásának.”(Farkas Attila Márton:Üvölteni kell-A munkakényszer baloldali anarchista megközelítése)

Mi rókák tiszták vagyunk. Fájdalom nekünk a mocsok, hogy is lehet az üres elmúlásban lenni? A Visszatérés lehetősége nélkül

Nincsen elmúlás önmagában, csak változás, átalakulás.

Legbüdösebb az, ami nincsen. Az üres élet, az üres szavak, az üres zene, az üres hit.

És milyen különös, miért üresek mindezek? Mert nincsen bennük szeretet. Olyan a szaguk, mint a nyílvános wc-ké fertőtlenítés után. Mert vonzanak minden mocskot ám, ami már nem kell, ami haldoklik, könnyen kerülhet ide, mert mind fekete lyuk, nem létezésük, az üresség hatalmas mágneses erővel bír. És magukra kennek mindent, mindent, ami büdösségüket enyhítené, de mind csak pacsuli.

És milyen különös. Mindig valami ellen határozzák meg saját létezésüket, nem a szeretből valók.

Mi, rókák, különös lényei vagyunk a teremtésnek. A vérből lettünk, és íme a vér az eledelünk.

A vér a lelkünk, a vér őrzi meg fajunk.

Furcsa anyag a vér. És milyen bőven locsoljuk!

Persze a Szeretet, amit A Nagymester, A Fiú, minden szabadon építkező, a szabad szellem testvérei közé sorolható inas mestere nekünk örökül hagyott korlátlan, be nem keretezhető, be nem tokosítható.

És, persze az Ő vére, amely tagjaiból bugyogott, megnyitott ereiből, sebeiből, az ő vére, amely végigcsorgott a kereszt szálkáin pörögve, mint a rubintos gyöngyök, igen, az ő lelke is egyesült velünk, kiömölvén egyesült az anyaggal, visszatért szülőjéhez, és egy csöppjéből lettem én is.

E szent anyag, amiből mindannyian vétettünk, igen, fajra, nemre, származásra való tekintet nélkül.
Hiszen, megváltónk ő, Istennek szent báránya, ez nekem kis rókának különösen jelentős, mármint a hús miokán.

Hehe.

Persze vérünk közös. Ugyanabból a forrásból eredő nedű. Ugyanabból a forrásból való táplálék, a közös, e világ szentségeit örzi.

Valóban, putriban, gettóban, panellepratelepen, villában, rózsadombon, falusi templomok közelében, szépen , egy ér köt minket össze, mely a Föld szívcsakrájából ered, ama középen lüktető erőkútból, amely élteti népeink.

A Föld népeit, mind.

Benn, kinn, fenn, lenn

Kisróka álmai

1.

Szép álmaink itt, benn megnyugosznak. Benn, a föld alatt, a kavargó gyökerek között. Itt, bennem vagyok, és bennem van a csend, és a föld alatti vacok , meg a gyökerek. Íme, hogy összekucorodtam, vagyok éppen, megilletődve, megnyugodva, árván, de most ennyi éppen jó, nekem elég.

Kusza, rõt bozontomba dugom orrom, saját illatmirigyeim párolgása altat el, most minden jó. Gyomromban vér, morzsára õrölt csontdarabok, fínom, érett hús kavarodik nedveimmel, apró, szerveimet lakó állatkák darabolják õket az atomokig, hogy legyek belõlük test, koszos, magános, öreg ravasz, piros bundás éji csavargó, baglyok és a sötétben recsegve fecsegõ vén fák barátja, korgó gyomrú, sokat tapasztalt róka. Tán a legszebb eddigi megnyilvánulásaim közül. Hazudnék, ha azt mondanám, a többit ne szerettem volna, hol szerelemmel, hol harcos vagy tudós értelemmel, ám hogy vércseppként a keresztrõl lecsordultam, és a földdel elkeveredtem, vacokba bújtam, kordult benn a sötétben az éhség, és szép, erõs fogaim megcsillantak a Hold sugaraiban.

Bûntetésem volt e, vagy erényem jutalma, hogy maradnom kellett mégis, mikor minden élet urát követve lemondtam a fényrõl , tudományról, szerelemrõl, és minden kincsrõl, amit fölkinált nekem a kimért idõk fejedelme, a láthatatlan, mindenütt jelenlévõ herceg, aki mint a rossz színész, mindég tapsot kíván. Mindegy, miért maradtam. Talán óvatlan maradt bennem még föltáratlan titok, amit nem merészeltem megérinteni, rettegve a bukástól ismét, talán, vagy csak a szerelem. A szerelem, mert szeretni mertem mindent, ami él, formát nyer születésben, és vész el esendõn menyomorodva, rútan , mégis szépre váltan, majd új alakot igyekszik szõni szebb, jobb szerephez. Kételkedõ, megrettent királyfiként hiányzott belõlem a képesség, amit most megismerhettem vénen immár, magányban, minden társtól elhagyottan. Nincsen bennem harag.

Jó itt benn, a vacokban. Szeretem a föld szagát, mezítelen, mintha combok között kucorodnék szégyenlõsen, az öreg fa, fölöttem, kinek gyökerei közé kapartam lyukam, mellettem nyomja le gyökereit, hogy szívja föl kincseit anyánk testének, a vad, mohó ragadozó, olyan kéjjel szív, rá, belétapadva e hatalmas lomha testre. Beléfurakodva, együtt óriás társaival, gyökér erdõt bocsájtva be az élõ anyagba, és közben korhadva, mállva széjjel, porrá, földdé foszolva megin, mint bennem morzsái a póruljárt nyuszikának. Kevesen tudják, hogy mindõnk kincse, az élet, mindenben megnyilvánuló és közös, Nem tulajdona az sem akaratnak sem vagyonnak, sem nemzetnek, sem pedig mágusoknak.

Szeretem a föld illatát, a levelek, kõdarabok, villanó cserepek, papírdarabok, csontszilánkok között. Mint a zene, gyöngéden pengõ hangok a húrokon, a levegõ rezdülése a feszes bõrön, dom, dom, éji hangok ezek, visszhangzik nappalaink muzsikája, éretlen, mindég változó illat ez, soha nem állandósul, néha megpihen, ám, csak csalogat, mert tovaröppen, mint a tarka bogárka, , ami kicsusszan már kopott agyaraim közül,és újra gazdagodik más árnyalattal, finomabb, igaz ,a hangoknál is, égi ajándék, talán a gondolat finomabb nálánál, ám változása mégis e világi, nem röpülhet égbe fel, hiszen belõlünk való.

Szeretem a saját illataimat. A talpamét, az ágyékomét és a végbelemét különösen, oda gyûlik össze apró lényem minden íze, aromája, ennél különb csak a pofámé, ahol, mint a fölülrõl behatoló égi öröm, apró állatok porcai roppannak szét, , tollak, és szõrcsomócskák hagyták nyomukat ott, és minden, amit nyelvemmel összenyaltam földrõl, állatról, virágtól,, minden rókalányról, harcos barátaimról, , minden örökre nyelvemre tapadt, belémforrt minden íz, hát ettõl szép a rókaélet! Igen, és ami elõl bemene, hátul, mint ama szubsztancia jöve ki, mint nedv a mirigyeimbõl! Ó de csodás kis mühelye vagyok én a teremtésnek!

Távol van tõlem minden ellenkezés, itt, benn a vacokban elégedett vagyok. Emlékeim átalakultak létezéssé, ugyanabban az ütemben lélegzem, mint áldozataim, és ahogyan alakul át lassan minden ízem és boldog darabkám egy nálunknál mindég erõsebb és hatalmasabb ragadozó, az enyészet falatjává, leszek íme por és hamu ismét. Azonban ott vannak szép álmaim, és ott valának emlékeim rólatok, akikért végignéztem az elmúltakat, lyukamból, sandán bújva, lapulva.

A Végtelen Történet levegője testünk

Zsófia Rozália karácsonyra szép ajándékot kapott! A Végtelen Történetet. Előbb látta filmen, mert egy másfél esztendeje letöltötem, mivel magam sem láttam, és az egyik olyan mese, amit feltétlen megmutattam volna a gyerekeimnek( Ilyen még a Fehérlófia, A János vitéz, Az egri csillagok, és még nagyon sok más).
Nos, a film csalódás, csak részleteiben jeleníti meg a könyvbéli eredeti gazdagságát, igazságát, a befejezése pedig katasztrófa, nem erről szól a könyv!
Most esténként ezt a gyönyörűséget olvasom e két rettenetes gyereknek, akik az enyéim. Ma olvastam az Igramul a Tömérdeket!
Nagyon csodálkoznak.

Íme, Fantázia hős megmentői!

Van egy barátom. Ferkaitnak hívják. Semmiben sem hasonlít hozzám, csak ő is néger. Ja, vagyis olyan mint Szellemkutyának a fagylaltos barátja, aki csak franciúl beszél, de mégis abszolúte megértük magukat egymással.
Abban a fórumban, ahol mindketten nyomjuk, gyakran ajándékoz meg olyan gondolatokkal, idézetekkel, melyek nekem nagyon fontosak Íme a mai:

"Az épp szárnyra kelő madár lehetetlennek tartja a messzi égen való repülést. Képességeit a fészke dimenziójából méri föl. Egyszer azonban rájön, hogy tápláléka nem a fészekben nő, hanem abból a mérhetetlen kék távolból érkezik hozzá. Halk hang hirdeti számára a magasba lendülő szárnyak üzenetét és énekli a szabadság vidám dalát.

R. Tagore"

Vannak ajándék emberek. Köztünk vannak és már létezésük elég, hogy ne pusztuljon el a világ,
ők olyanok , mint a bálnák, akik énekükkel óvják a természet rendjét. Íme, egy ilyen jóságos bálna.(Bocsásson meg, de ez nekem nagyon szép jelző!)

Victorné Erdős Eszter
Nagyon nagy arc!


És másik két ilyen figura!
"Magyarország

új példaképei: Nagy Géza, az Ability Park vezetője, Takács Gábor, a Káva Kulturális Műhely alapítója, Victorné Erdős Eszter, a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon létrehozója. – A Pannon Példakép Alapítvány - melynek célja, hogy a nyilvánosság erejével és anyagilag is támogassa azokat a honfitársainkat, akik értékteremtő tevékenységükkel mindannyiunk számára követendő példákat mutatnak - immár harmadik éve működik és negyedévente három díjat ad át.

Takács Gábor, Victorné Erdős Eszter, Nagy Géza.

Nagy Géza, az Ability Park vezetője személyes érintettség nélkül kezdett el foglalkozni a sérültek ügyével még egyetemistaként. Egyszerűen szembetalálkozott azzal, hogy kerekesszékes vagy más sérüléssel élő barátainak napi küzdelmet jelent a bejárás, az ügyintézés. A baráti társaságból kinövő egyesület egyre izgalmasabb ötletekkel állt elő, míg 1996-ban létrehozta az Ability Parkot. A nemzetközileg is páratlan élményparkban a látogató olyan helyzetekkel szembesül, amelyekben a mozgássérült gyorsabb, a süket beszédesebb, a vak jobban tájékozódik vagy az értelmi fogyatékos okosabb. A váratlan helyzetekben az egészségesek egyes képességeiket időlegesen elveszítik, ezért pótlásukra másokat (sérült segítőket) kell mozgósítaniuk. Géza a fogyatékosok ügyét nem megoldhatatlan szociális problémáként látja, hanem invencióval, empátiával és elkötelezettséggel feltérképezhető, izgalmas területként.

Takács Gábor, a Káva Kulturális Műhely alapítója tíz éve hozta létre, és azóta is vezeti a Káva Kulturális Műhelyt, mely drámapedagógiával, más néven színházi neveléssel foglalkozik. Munkájuk lényege, hogy a színházat eszközként használva fiatalok számára az élet alapvető dilemmáit körüljáró, ingyenes iskolán kívüli foglalkozásokat tartanak, tehát nem a színházzal, hanem emberi-erkölcsi kérdésekkel foglalkoznak. A mánfai Collegium Martineumban immár 5 éve egy DrámaDrom projektet indítottak, amelyben roma fiatalokkal csinálnak hasonló drámafoglalkozásokat, és a végén egy kész darab jön létre. Nyáron ezzel turnéznak a régióban, olyan helyekre juttatva el a színházat, ahol még soha nem járt semmiféle kulturális esemény. A résztvevők maguk is konfliktuskezelési képességekkel, a diszkrimináció elleni egészséges védelemmel vérteződnek fel a munka során. A projektet 2003-ban a Világbank a világ 200 legjobb fejlesztési projektje közé válogatta.

Victorné Erdős Eszter, a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon létrehozója maga is megjárta a maga rögös útját. Problémás kamaszként több iskolát megjárva, otthonról elszökve végigélte a periférián élők mindennapjait, és egészen megtéréséig jó úton haladt a végső elkallódás felé. Ma pedig a Református egyház keretein belül működő Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonát vezeti, mely már 20 éve segíti azokat, akik le akarnak szokni. Az Eszter által létrehozott drogterápiás központ mind eredményességét tekintve lenyűgöző, mind pedig az egyéni elkötelezettség mintája. A ráckeresztúri csoportterápiás intézmény, ahová a heroinistaként lecsúszott, többszörösen visszaeső, gyakran börtönviselt fiatalok kerülnek, a terápia a szellemi-lelki épülést, talpraállást szolgálja. Gyógyszeres kezelést nem végeznek, orvosuk sincs. Hinni nem kötelező, de a hit ajándék, úgy tartják. "

Az Isten áldjon mindenkit!

A Hat Tyúk Tava


"Azután Barnabás bement a szívébe, azután pedig kiment onnan!" (A végtelen Történet esszenciája a fiam szerint)

FÉLFALKAVEZÉR

Mayer Zsófia Magna Kislány Királylány szerint engem Morzsika
kutya leminősített. Ugyanis Morzsika kutya-a drága-, akivel a profilomon is szerepelek, mivel ő az én kutyám, leginkább Dzsingisz Kánhoz hasonlít: Alfahím. Ugyanis annobéli ős emberünk, nemes Mongol Démonunk, aki mint Isten megtestesüle, olyannyira aktív volt, hogy sokkal nagyobb birodalmat hozott létre, ama láthatónál: még a brittekben is öröklődnek génjei!
Éppen ilyen Morzsika is. Mindenhol ott valának utódai szerteszórva magját hősünk, nem ismerve korbácsát és bilincsét az emberi önkénynek két kilós téglákat húzgál ki az általa kapart kerítés alatti lyukakból, és áttüremkedve rajt, nyomul, nyomul!...De hogy miért megy vele Ribizli is, aki ugye lány?
Vendégségben voltunk kedves édesanyósomnál, ahol elköltvén a karácsonyi ebédet meggyújtottuk a karácsonyfát, és énekeltünk. Elárulom, hogy mi konzumkmarácsonyozók vagyunk, és én egy csodálatos paplanhálózsákot kaptam lila alapn sötétkék csíkokkal, amit ki is próbáltam egy órás pihenésben. Hmmmm! Mintha visszabúttam vón édesanyám ölébe! Feleségem paplant kapa, Zsófika méripoppinst, kisfiam földgömböt-természetesen előző este megkapták a többit nálunk.
Apósom hazaszállíta minket, és két kutyánk ott ugatott a kapu előtt, hogy engedjük be őket. Persze, amint megállt az autó, odaszaladtak hozzánk, farkcsóva, lesunyt fők, pislogás, de én HÜLYE!!!! ráordítottam Morzsikára, az meg persze megsértődött. Miután elsunnyogtak a helyükre, én odaléptem a házukhoz, hogy elbeszélgessek velük, és Morzsika RÁMMORGOTT! Ennyi.
Szentesténk nem oldódott fel, mint a szörp. Bár igyekeztünk, és készültünk rá hetek óta. Szerintem ez a kettőség, konformosságunk és konzumosságunk valamint a valóság iránt való igényünk inkább tesz feszültté minket. Meg természetesen bennünk van életünk minden görcse.
-Nemrég olvastam harminc oldalt Zsófinak A végtelen történetből, amit karácsonyra kapott. Persze filmen látta már, de így az igazi.
Anya és Dönci Pókember most Mirci cicát simizi, miközbe Zsófia fogat mos.- Ja,ami nagyon szép volt, hogy a gyerkőcökkel elmentünk a katolikás templomba, ahol a hittanosok pásztorjátékot adtak elő, nagyon amatör volt és nagyon szép. Majdnem megtértem. Ha nem lennék rózsakresztes, vagy mi, akkor biztos katolikus lennék, de akkor nem lennék kommunista, de inkább..., és mit kaptam karácsonyra! Fellini Országútonját, (Edit feleségemnek a filmje), az Egri Csillgokat, és egy szép kosarat amiben a gnosztikus könyveimet tárolhatom.



Természetesen, amint elcsendesedtek csatolt részeim, meg is néztem. Nem szeretem Fellinit. Nagyszerű rokonlelkem, rózsakeresztes, aki olyan objektum volt a teremtésben, akin keresztül a fény hozzánk áramolhatott. Nekem leginkább a Hold hangja és Ginger és Fred tetszett. De jónéhány filmjét nem láttam, a Fellini-Rómát meg nem tudtam végignézni, mert fáradt voltam. A Satyricon? Húúú!
Mégse szeretem.Csak szeretném szeretni! Én egy gengszter vagyok csak, akit Isten elhívott pókerezni, úgyhogy nekem Fellini túl szép? Nem tudom. Hasonló a Bibliához. Illetve az Újszövetséghez. Csak akkor foghatom fel eredeti szépségüket, ha magam is megírom. Én magam vagyok Jézus. És én magam vagyok az, aki az Evangéliumot megírja, amit meghamisítani nem lehet, hiszen Istentől kaptam. Most is írom.


Szeretem a revizionizmusokat is. Szeretem azt, amikor a vesztesek végül győznek és megint átírják a történelmet, és megint, megint...
Orwell csak felfedezte a Nagy Testvért, nem kitalálta!
Csak emlékeztetőül: a koncentrációs táboroknak különböző kategóriái voltak. Természetesen koncentrációs táborba kerültek a következők: a zsidók, a cigányok, a kommunisták, a liberálisok, a demoktarák, a szociáldemokraták, a kereszténydemokraták(minekután, persze), a különböző szekták, úgymint nazarénusok, jehovisták, baptisták, adventisták, minden destruktív, "nem nemtzetépítő eszme" képviselője, minden "dekadens" művész, valamint a homoszexuálisok, más nemileg eltévelyedettek, valamint a szellemi fogyatékosok, köztük az időskori alzheimer kórban szenvedők, a down kórral születettek, más elme és lelkikórban szenvedők. Az ikrek. A testi fogyatékosok.
Azok a renitens elemek, akik többször követtek el közlekedési kihágást, valamint a piti zsebtolvajok is. E szerint a koncentrációs táboroknak több feladata volt. Az átneveléstől a megsemmisítésig.
Lehetetlen letagadni a jelenlétét az emberi történetben.
Megtörtént.
Hogy ez miért jut eszembe az Isten fényszületésének ünnepén?
Talán mert ott van a lelkem mélyén, maszkjaim között az áldozat.

Gyermekeim.

Természetesen visszaidéznék. Csak azt nem tudom, ha ilyen gyönyörűséges képeket letöltök, vajhnem ütközi e bizonyos törvényekbe, és nem csuknak e bé a börtönybe, szerzői jogok miokán.
Visszautalnék a cigányokra. Természetesen útálom mindet. Ki nem? Postás vagyok, tehát látom mindaz igaz, amivel vádolják őket. Lopnyak, csalnak, hazudnak. Pö, pö, pö. Hogyne, segélyekkel, még a milljomos cigányzenész is , persze. Hogyne. Mondjak ellenpéldákat? Van . De minek. Meséljek Kalderás Máriáról? Az ős asszonyról? Minek. A Farkas családról? Az ős matriarcháról, Farkas Józsefnéról, aki egész álló nap ül az asztal szélén, dohányzik, nem csinál egyebet, és körülötte forog minden, ha ő nem lenne! Jaj.
Mindegy honnan valók. Őshitük megmerevedve, lefedve, mint a nehéz kő. Gazdáik, uraik, királyaik undorítón hízlalva föl, gülledt szemekkel, selyemruhákban, mint a mi uraink díszmagyarban, debilen.
Mi is ilyenek leszünk pár száz esztendő múlva. Megmerevedett táltoshiteink, kristálybörtönné zárult keresztény vallásainkban lelki rongyosan fázva koldulunk majd a megakonzum katedrálisai előtt, guberálunk eldobott javaik közt.
Nem mások az okai romlásunknak. Nem cigány, nem zsidó. Hamis prófétáitok igéi ragyogók, ám markuk keményen szorul, ha gyeplőtök markolja majd!
Magyar, hun, szittya vér? Vajh azzá leend minden ős, amivé mi emeljük őket?
Vajh attól leszünk e ismét magyariak, ha egy torz, dagadt fajisten intésére ugrunk, és tépjük amit mutat nekünk, facsarva vért, nyirkot, hogy gyomrát töltse?
Vagy: szabanak lenni a Csillag Istenek között!
Még annyit, hogy tegnap említettem, egy szélsőjobb, vagy lehet, hogy nem is az,csak nekem van ilyen kategóriám, olvasám, hogy a nagy segítség lenne a cigányok evangélizálása. Bocsásson meg mindenki, de miért? Mi az az evangélizálás? Olyan, amilyet mi szeretnénk, szőke Jézust, akinek alázattal köszönnek majd a romák, vagy a keresztény erkölcsünket oltva beléjük nem lopnak ölnek csalnak hazudnak többet?
Mi a keresztény most? Rút szibarita váz, múltja kór és dicsőség, ezer bűn és fényes szentség.
Olyan gyönyörűségesen evangélizáltuk az indiánokat is-a mérgezett pokrócokat ne említsük most!-, de hála istennek,mélyebb volt ős hitük, semmint nutellás hitünk rájuk kenve feledjek az Egy Igazat.
Mire evangélizálgatunk most? Honnan tudjuk azt, hogy glóriát mondva milyen istent imádunk?

Használható, jól idomítható állampolgár e a keresztény ember? Inkább mondanám destruktívnak, aki képes lerombolni a régi templomot, és három nap alatt felépíteni azt!
Evangélizálni? Istenfilmjeim vannak. Sorsomat keményen formáló, szeretetfilmek, melyekben Isten jelen van, mert ő úgy akarta. Ez három film: A Szellemkutya, az Andrej Rubljov, A cigányok ideje. Csak az utóbbit említeném. Hogyis mondjam? Nem olyan Isten, amilyennek elképzeljük.
Egy cigányember mondta:
"Szűz Mária, az semmi, a Jézus , az semmi, hozd nekem ide mindkettőt, azt csinálok velük az asztalon, amit akarok, az egyiket, elűrül, a másikat hátúról.
Csak az Isten! Az előtt letérdelek! Testvérem, annak megcsókolom a lábát, és attól kérek bocsánatot.De csakis az Istentől. És aztán, testvérem, mikor elmegyek Gyüdre zarándokolni, úgy szoktam csinálni, hogy gyújtok egy gyertyát, tudod olyan leghatalmasabbat, és csak nézem a gyertyát és a szobrot is. A lelkem kitisztul, olyan semmilyen leszek, mint akin átfúj a levegő, nem hagyom, hogy bármi eszembe jusson, vagy bárki is érdekeljen.
Azután megdöntöm a gyertyát, és a forró viaszt rácsorgatom a nyelvemre, hogy érezzem azt, hogy éget és fáj. Akkor megbékélek az istennel, nem hiszek már benne, de végre békén hagyom"

Szépség Titok Adventünk negyedik Vasárnapján

Had köszönjem meg szeretteimnek, az engem ölelő kis kozmosznak, akikkel ölelkezem, a családomnak, e világnak legégőbb, legragyogóbb kincsének a szeretetet.
Had köszönjem meg hiteseimnek, akikkel egy úton, egyetlen Égi Ösvényen közelítünk Istenünk Égi Várához megint a barátságot, amit Urunk és Mesterünk Jézus Úr hagyott nekünk.
Hadd köszönjem meg azoknak az embertestvéreknek, akikkel a sors összefűzött, hogy egy törvényben lehetünk ellenségek és társak, haladhatunk a hosszú úton.
Legyen minannyiónknak Boldog Karácsony!
És végül egy gyönyörű mesével had üdvözöljek minden létezőt!
Kiscsillag

A messzi északon történt, ahol a csillagokkal telehintett égbolt feketén borult a megfagyott tájra, hogy egy magányos kis rénszarvas poroszkált a végtelen hómezőn. Nem volt senkije, és nem volt semmije, csak egy ezüst csillag a homlokán. De ne gondoljatok ám valami ékszerre; egyszerűen így született, ezzel a jellel a homlokán! Volt neve is, amit ezek után nem lesz nehéz kitalálni, mert úgy hívták, hogy Kiscsillag. De már hónapok óta nem mondta ki senki a nevét, és nem szólt hozzá senki, mert Kiscsillag elveszett! Annak idején, mielőtt még elveszett volna, egy népes rénszarvascsorda tagjaként hancúrozott vidáman a testvéreivel, és mindig magán érezhette szülei vigyázó tekintetét. Akkor még éjjel-nappal egyformán melengető selymes fénysugarakat vetett rájuk a Nap, miközben körbejárt a tágas láthatáron. De azután valami szörnyű dolog történt, talán vadászok támadtak rájuk. Csak arra emlékezett, hogy mint egy rémálomban, menekülni kellett. Mindenki úgy futott, ahogy csak bírt, s közben időnként hirtelen irányt váltottak, hogy lerázzák üldözőiket. Ő viszont egyszer csak belepottyant valami mély gödörbe, és mire fájó tagjaival kikecmergett onnan, már nem látott senkit sem. Még a Nap is elhagyta! Lebukott a láthatár alá, és nem jött elő, azóta sem. Így hát a kis rénszarvas egyedül bandukolt a végeérhetetlen sötét rónán, amit birtokába vett a Fagy, hó és jég alá temetve a tájat.
Kiscsillag kiválasztott magának egy fényes csillagot, amely a legkevésbé változtatta helyét az éjjel-nappal egyformán fekete égen, és azt követte. Így bandukolt egyre északabbra, egyre sötétebb és zordabb tájakra. Úgy látta, mintha lassan-lassan közelebb érne a kiválasztott csillaghoz, amiről nem tudta, hogy Sarkcsillagnak hívják. Csak ment és ment, mert a csillag reménységgel töltötte el a szívét, és nem hagyta kihűlni.
Az egyik nap különlegesen szép ajándékot tartogatott a számára. A Sarkcsillag alatt váratlanul gyönyörű, színes fények jelentek meg. Olyan volt, mintha az örökké tartó éjszakába átszökött volna egy szivárvány, hogy a fekete égboltra fesse föl homályosan szétfutó színeit. Talán a Sarkcsillag kérte meg az Északi Fényt – mert így hívták a színes tüneményt –, hogy idézze föl Kiscsillag számára a soha el nem múló világosság emlékét. Szüksége is volt erre a segítségre, mert amint eltűntek a pompás égi fények, Kiscsillagra rátört a magány. De rátört a dermesztő hidegen fújó viharos északi szél is, mintha csak el akarná őt tántorítani a céljától. A kis rénszarvast hol reménység töltötte el, hol meg csüggedés vett erőt rajta, miközben lépésről lépésre küszködte előre magát a jégbefagyott hómezőn.
Amint lehajtott fejjel vánszorgott a szemből jövő, kíméletlenül süvítő szélben, egyszer csak megbotlott. Tüstént felélénkült a kíváncsiságtól, mert patája alatt nem egy kemény jégdarabot, hanem valamilyen apró tárgyat látott, ami belefagyott a hóba. Kikapirgálta onnan, s hát egy rozsdás kis harangocska volt az. Valamikor régen, amikor új volt, talán éppen egy rénszarvas nyakán lógott. Kiscsillag nagyon megörült a kis harangnak, és úgy érezte, még sohasem látott ilyen szépet. Piros szalag is volt rajta, vagy legalább is valaha bizonyára szép piros lehetett, és nem ilyen foszladozó, mint most. Kiscsillag felkötötte nyakába a rozsdás harangot, és már nem is érezte olyan magányosnak magát. Teste melegétől felolvadt a jég a harangocska belsejében, aki hálából minden lépését vidám csilingeléssel kísérte.
Kiscsillag egyszer csak tisztán hallotta még az északi szél zúgása közepette is, hogy a harangocska a következő kis verset csilingeli:

Égig érő fenyőfa,
Felhőbe vész a csúcsa.
Az égbolton sok csillag
Téged vár, ó Kiscsillag!
Milliónyi pata dobog,
Égi úton sereg robog.
Cseng-bong, harang zúg!


A dühödten tomboló északi szél hamarosan érezhetően megenyhült, délire fordult és szelídebben fújdogált. Mint aki megbánta tettét, lágyan simogatta a fagyba dermedt tájat. A sötét égbolton ezüstös fényben derengő felhők gyülekeztek, és sorra eloltogatták a csillagok szikrázó fényét. Amikor teljesen elözönlötték az eget, egyszer csak sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó. A játékosan kavargó hópelyhek derűt és vidámságot hoztak magukkal az égből. Kiscsillagot is nagy jókedv és öröm töltötte el. Égnek szegezte kicsinyke, fiatal agancsát, majd futásnak eredt. A bolondos hópelyhek nagyokat kacagva kavarogtak mögötte, ahogy agancsával végigszántott közöttük. Kiscsillag is vidáman kurjongatott, és mivel majd szétfeszítette az öröm, egyre csak rohant és rohant. A nagy rohanásban és nagy boldogságban megszűnt az idő, és megszűnt a távolság. Hosszú órákon vagy talán napokon keresztül ügetett és vágtázott, mikor mihez volt kedve. Egészen addig, míg a nagy fehérségből váratlanul egy óriási, égig érő fenyőfa rajzolódott ki előtte. Csúcsa beleveszett a lassan gomolygó, sűrű fellegekbe.
A kis rénszarvas megállt előtte, és döbbent csodálattal nézte. A hatalmas fa mély hallgatásba burkolózott. Rendíthetetlen szilárdsággal és nyugalommal állt kitéphetetlenül erős gyökerein. Lényéből mélységes csönd, határtalan méltóság és szeretet áradt. Kiscsillag szívét is végtelen nyugalom és békesség öntötte el. Úgy érezte, hogy ezt a békét az égig érő fenyőtől ajándékba kapta, és ettől kezdve ez az érzés mindörökké vele marad. Tudta, hogy ezután – még ha egyedül lesz is – soha többé nem fogja magányosnak érezni magát. Elfogta a vágy, hogy kifejezhesse háláját és nagy örömét, hogy ő is adhasson valamit! Lehajtotta fejecskéjét, homlokán a csillag alakú ezüst folttal, és lehúzta nyakáról a rozsdás kis harangot. Azután közelebb lépett a fához. Felágaskodott, amennyire csak bírt, és így éppen elérte a legalsó ág legvégét. Ezután a piros szalagnál fogva óvatosan ráakasztotta a harangocskát.
Ekkor hirtelen nagy fényesség támadt. A kis harangról egy szempillantás alatt eltűnt a rozsda, és vakító aranyfényben tündökölt. Nem úgy, mintha kívülről rávetülő fényt tükrözne vissza, hanem mintha belülről izzítaná át a fény. A harang magától megkondult. Kiscsillag álmélkodva látta, hogy a fenyőfán – ameddig a szem ellátott – mindenütt arany harangocskák fénylettek, s csengtek-bongtak varázslatosan. Csilingelésük hatalmas zúgássá olvadt össze, és ez a hang a felhőket egy csapásra elsöpörte az égről. Ekkor Kiscsillag megpillantotta az égig érő fenyőfa csúcsát, amelyen nem más, mint maga a Sarkcsillag díszelgett! Éppen olyan volt, mint a kis rénszarvas homlokán lévő, immár aranyszínűre vált csillag, csak elképzelhetetlenül hatalmasabb és fényesebb. A világ tetejéről – mint valami gigászi világítótorony – küldte szét reménykeltő sugarait, s mutatott utat a sötétben vándorlóknak.
Ami ezután történt, olyan volt, mint egy álom. A Sarkcsillag felől egyszer csak nagy zúgás támadt. Vágtázó paták zaja hallatszott, de nem is zaj volt ez, hanem csodás dallam Kiscsillag fülének. Egy fényes csapat tűnt fel az égen, és mint valami arany fényben tündöklő hatalmas madárraj, végeérhetetlen sorban vonult a csillagok között. Ahogy mind közelebb értek, egyre jobban látszott, hogy rénszarvasok jönnek megszámlálhatatlanul. Mindegyikük homlokán fényességes aranycsillag világított. Mint a szélvész, úgy száguldottak, és amikor Kiscsillaghoz értek, magukkal ragadták. De nehogy azt gondoljátok ám, hogy erőszakkal, hiszen a kis rénszarvasnak nem volt más vágya, csak hogy velük tarthasson! Egy végtelenül hatalmas erő vitte magával, és ő boldogan hagyta, megadta magát neki.
Ha Karácsony éjszaka kimentek a rétre vagy a tópartra, ahol semmi sem zavarja meg a csendet, és úgy hallgattok, hogy ti magatok váltok hallgatássá, akkor előbb vagy utóbb mindannyian meghalljátok a megszámlálhatatlan pata dobogását az égben, és megpillantjátok a megszámlálhatatlan arany kis csillagot, ahogy végeláthatatlanul vonulnak a Tejúton!

Barmok közt fekszik, jászolban nyugszik

Teremtés