Krtek, a vad!

Nem vagyok poeta sacer. Nem vagyok poeta sem,de sacer meg amúgy sem!

Mindazonátal valami darabos szózat böffen föl belőlem pántlikásan, amit Isten küldött

nekem, bocsánat, inkább úgy mondanám életei csillagrendszeremnek, testem ölelő kicsiny kozmoszomnak, keresései kábult lelkemnek, imbolygásai, részeg dülöngélései a világ jója és rossza között, az a mérhetetlen feszültség idea és anyag között, sőt a bukott és az isteni között csak feltüzesedik bennem, és pökök szerelmes földemre, dühvel, így nemzve újabb és újabb alakot. És csak ilyeneket tudok. Én nem tudok szonettet, hexametert, balladát, dalt, és minden tiszteletem igazi nagy költőuraimnak, Csokonainak, petőfinek, Vörösmartynak, Aranynak, Adynak, József Attilának, Nagy Lászlónak, Pilinszkinek, és más kíváló magyar és külhoni poétáknak, én nem merészelném magam hozzájuk mérni, de még csak a többi ismert és nem ismert versmesterekéhz sem.

Mégis itt vagyok.

Nem vagyok szent. Hitem, hogy vagyon bennem az aranymag, melyből az új és isteni élet nőhet, de hitem az, hogy mindannyiónkban ez vagyon! Úgyhogy különb ezért nem vagyok, sőt, szerencsétlenebb, mert sorsom ezt az életet úgy rendezte be, hogy ezt én tudjam, és legyen otromba eszköz zsíros szavam káromolni és ujjongani.

Szerencsétlenebb vagyok a legkisebbnél is, mert nincsen helyem élők közt, és így kell vigyáznom csodálatos családom, szépséges gyermekeim és feleségem aki nem csak ezt várandja tőlem. És jól teszi! Igyekszem is, de igyekezetem balga, pénztelen.

Mindazonáltal munkás vagyok, de úgy vagyok abból való, ahogyan Attilácska, szegény, akire inkább mondhatni, hogy poeta sacer, de hát annyian mondják kereszténynek mostanság, nemzetinek, hogy inkább maradjon bolond ő, az Istené, és nem nemzeté, csak úgy, a mienk. Más sorsot, mindazonáltal nem ismerek, nem lehetek kereskedő, lovag, pap. De az Út innen is az Aranyos Szegeletbe vezet.

Áldás, békesség.

Tisztelet mindazon munkásembereknek, ekiknek nincs ideje és ereje már

hogy magasabb szférákban zöngjenek indulókat pártvezérekkel, őket lenéző újságírókkal,

és saját gyerekeikkel. Tudom, hogy tisztességesnek lenni milyen nehéz.

Maguk meg maradjanak!

A zongora vastag húrjain pattog lélegzeted,

Presszódban előkészítve minden neked, a rövided,

vagy hosszúd, minden lépésed, sorvadó táncosa, te

a végtelennek, minden mozdulatod előkészítette múl-

tad hogy, legyen helyed, ne kelljen túl sokat vereked-

ned, már az első

lélegzeted tudta tudta célját és irányát,

gyorsan fejlődtél, hogy olajos öklű titán lehess,

hogy együtt mehess, menetelhess,

halj meg.

Kiléptél zajos füstödből hát, ó a ragyogó

Nap köszön neked.

Téged most senki se szeret. Majd mindenki, ha

Szavazatod hasznos lehet!

A szürke falra fújva fejed

fölött lila arcok és vörös szemek.

Benn a gyárban, hosszú, végte

len műszakba lökve

bejelentetlen, a hörgő gépekre tapadva

kábult proletár emberek, akiknek

nyugdíjat majd senki nem fizet, ujját szopva

a tulajdonos fejét fájdítva liheg, kopog a finánc,

már rosszabb a híred , ajtaja felett kitűzve híven

háromszínű zászló, ha büntetés jön,

nincsen zárszó. A tőke mindenhol egy.

A munkásember mi tehet?

A három hatvan is iszony, lidérc lett,

Amit magába szippantott a képzelet, ami

álmaid fertőzi meg. Hogy lehet, hogy míg

másnak egyre több jut, neked egyre kevesebb?

Hogy egy üres szóért bárki többet fizet, míg

senki hitelt nem ad, ha felmutatod

erőd, szorgalmad, hozzáértésedet?

Amiért egyre kevesebbet ad a másik, annak

az árát te fizeted? Ennyire ócsó lett az Aranyos sSze-

gelet? Csak veled éppíttetik, de

nem neked.

Fertőzi az álmaid, a három hatvanas

pocsék kenyér, ami nem került semmibe, az a finom, neked

kijár az olcsó élet, hiába fizetted már meg, még egyszer

elvehetik tőled, és itt nem védenek meg téged, bárhol leüthet

a nálad szegényebb,

és uszítanak fajra, másra árpádos zászlók

alatt okos, szép, magyar emberek, egy országnak

igazságot lihegve, de soha nem neked.

Ha veled szavaznak is olcsóbb életért,

Mint a nép, olcsóbb lesz, majd a kenyér, az

orvosi ellátás, az oktatás és a hited.

olcsóbb lehet, ha győz a nép szava, de az

adót te majd a bő zsebekbe fizeted.

Voltál áruló, panelproli, most lehetsz

a nemzet tagja!

Csakhogy melyik? A térkép nem mutatja.

A fénytelen emlékek, a poros gesztenyefák,

a barnára, vörösre vakolt téglaházak

korosodnak.

Maradthatnak sötétben az utcák!

Nincsen világítás, de

Sokan vannak a gazemberek,

Sokan erősebb pártreferenciát tudhatnak maguknak,

Mint az ide-odah azudott történelmed!

A múltad nem teérted volt.

És a jövőt is a mának

építed, nem a gyereked mosolyog

a plakátokon.

Nincsen reményed,

csak hogy egyszer letudhatod

majd a világ és az ország törlesztéseit,

utólag és előre, majd jöhet a te hiteled, sorsod így

kerekedik, a szociális hálóba

ragadva, minden mást tagadva, a fertőtlenítővel

kiöblített szádban megolvadnak

a fogak, nem haraphatsz, csak a csupasz

íny nyammogja a tuti biztos morzsákat,

mi lehet, ami nem lehetséges,

mi lehet, ami fennséges,

mi lehet, aminek

elképzeled

most, ugyanaz az álom, mint a biztos pontba

belegörnyedsz a nyomorodba,

egy kis falat, amire odaugrasz, és fölhúzod

az ínyed, hogy megvillogtasd a protézised, ha

erősebb vagy, mint az átlag, még nagyobbra

nyithatod a szádat, az ösztönödbe bebörtönözve

egyéni sztrájkodba begőzölve

minden nap a lázadásba öltözve,

a recsegő buszon,

a tébolyult sárga villamoson,

belerohadva a forgalomba, büdös

hónaaljjal, elfordított arccal bámulod

a szétbombázott házak között csörgő

üvegpalotákat, a csajok combját

és a duzzadó pinákat, a elektrosokk

ehhez képest jóéjtpuszi, de a véget nem

érheted meg, ereidben fáj a saját véred,

előbb meghalsz, mintha egy kicsit

megnyugodva lehettél volna egy pillanatra

talán, egy lélegzetvételben megbódulva,

AKÁR MÉG MAGA AZ ISTEN IS!

És most hallgassák meg kérem, a Ghymes band és boldog Földes Hobo László előadásában a Koldusok című dalt.

De boldogok mindenképpen napjaink. Bár gyötrődünk nehéz terhünk alatt, én szabadságon vagyok, és együtt lehetek oroszlánkölykeim között, hó volt, van, húzhatom őket keresztül kasul szép falunkon, lihegve, meg-megbotolva, nevetve, csodálkozva a határ szűz szépségén, félthetjük együtt csavargó állataink-elfelejtettem mondani: az év utolsó napján temettük el Filemon kandurt, Anyavirág legkedvesebbjét, elütötte egy autó valószínű, mert két napig nem jelentkezett, és az árokban találtam meg, megfagyottan, homályos szemekkel. Vele temettük el a körtefa alá napjaink, amik elmúltak, Zsófi és Dóci szép ajándékokat, kavicsokat és leveleket adott neki, és Anyavirág is egyik legkedvesebb kövét, azután betemettem fagyos sírját, és téglákat raktam rá, hogy a kutyák ki ne ássák, Dóci ügyes kis kezével keresztet kötözött, és két kedves képeslapot is írtak neki, amit a téglák alá rejtettem. Később megnézték, hogy elvitte e őket Filemon, de nem , és én mondtam nekik, hogy elvitte szép szavaikat.-, igen, romboljuk templomunk, építjük templomunk.. A Szalmakutya Maris szerént a Patkány éve élni fog nekünk is, ha hagyjuk, mert csak ott tud jó lenni, ahol hagyják.

Vajh’ mi lesz velünk?

Esténként meg a Végtelen Történetet olvasom nekik, épp most megy majd a Kislány Kiráylnő a Vándorló Hegyek Öregjéhez. Fú!!

Anya pedig a Micimackót lefekvés előtt, az igazit a!

„Aludj, aludj, Istennek báránya, szerelemből jöttél a világra!”