Gyermekeim.

Természetesen visszaidéznék. Csak azt nem tudom, ha ilyen gyönyörűséges képeket letöltök, vajhnem ütközi e bizonyos törvényekbe, és nem csuknak e bé a börtönybe, szerzői jogok miokán.
Visszautalnék a cigányokra. Természetesen útálom mindet. Ki nem? Postás vagyok, tehát látom mindaz igaz, amivel vádolják őket. Lopnyak, csalnak, hazudnak. Pö, pö, pö. Hogyne, segélyekkel, még a milljomos cigányzenész is , persze. Hogyne. Mondjak ellenpéldákat? Van . De minek. Meséljek Kalderás Máriáról? Az ős asszonyról? Minek. A Farkas családról? Az ős matriarcháról, Farkas Józsefnéról, aki egész álló nap ül az asztal szélén, dohányzik, nem csinál egyebet, és körülötte forog minden, ha ő nem lenne! Jaj.
Mindegy honnan valók. Őshitük megmerevedve, lefedve, mint a nehéz kő. Gazdáik, uraik, királyaik undorítón hízlalva föl, gülledt szemekkel, selyemruhákban, mint a mi uraink díszmagyarban, debilen.
Mi is ilyenek leszünk pár száz esztendő múlva. Megmerevedett táltoshiteink, kristálybörtönné zárult keresztény vallásainkban lelki rongyosan fázva koldulunk majd a megakonzum katedrálisai előtt, guberálunk eldobott javaik közt.
Nem mások az okai romlásunknak. Nem cigány, nem zsidó. Hamis prófétáitok igéi ragyogók, ám markuk keményen szorul, ha gyeplőtök markolja majd!
Magyar, hun, szittya vér? Vajh azzá leend minden ős, amivé mi emeljük őket?
Vajh attól leszünk e ismét magyariak, ha egy torz, dagadt fajisten intésére ugrunk, és tépjük amit mutat nekünk, facsarva vért, nyirkot, hogy gyomrát töltse?
Vagy: szabanak lenni a Csillag Istenek között!
Még annyit, hogy tegnap említettem, egy szélsőjobb, vagy lehet, hogy nem is az,csak nekem van ilyen kategóriám, olvasám, hogy a nagy segítség lenne a cigányok evangélizálása. Bocsásson meg mindenki, de miért? Mi az az evangélizálás? Olyan, amilyet mi szeretnénk, szőke Jézust, akinek alázattal köszönnek majd a romák, vagy a keresztény erkölcsünket oltva beléjük nem lopnak ölnek csalnak hazudnak többet?
Mi a keresztény most? Rút szibarita váz, múltja kór és dicsőség, ezer bűn és fényes szentség.
Olyan gyönyörűségesen evangélizáltuk az indiánokat is-a mérgezett pokrócokat ne említsük most!-, de hála istennek,mélyebb volt ős hitük, semmint nutellás hitünk rájuk kenve feledjek az Egy Igazat.
Mire evangélizálgatunk most? Honnan tudjuk azt, hogy glóriát mondva milyen istent imádunk?

Használható, jól idomítható állampolgár e a keresztény ember? Inkább mondanám destruktívnak, aki képes lerombolni a régi templomot, és három nap alatt felépíteni azt!
Evangélizálni? Istenfilmjeim vannak. Sorsomat keményen formáló, szeretetfilmek, melyekben Isten jelen van, mert ő úgy akarta. Ez három film: A Szellemkutya, az Andrej Rubljov, A cigányok ideje. Csak az utóbbit említeném. Hogyis mondjam? Nem olyan Isten, amilyennek elképzeljük.
Egy cigányember mondta:
"Szűz Mária, az semmi, a Jézus , az semmi, hozd nekem ide mindkettőt, azt csinálok velük az asztalon, amit akarok, az egyiket, elűrül, a másikat hátúról.
Csak az Isten! Az előtt letérdelek! Testvérem, annak megcsókolom a lábát, és attól kérek bocsánatot.De csakis az Istentől. És aztán, testvérem, mikor elmegyek Gyüdre zarándokolni, úgy szoktam csinálni, hogy gyújtok egy gyertyát, tudod olyan leghatalmasabbat, és csak nézem a gyertyát és a szobrot is. A lelkem kitisztul, olyan semmilyen leszek, mint akin átfúj a levegő, nem hagyom, hogy bármi eszembe jusson, vagy bárki is érdekeljen.
Azután megdöntöm a gyertyát, és a forró viaszt rácsorgatom a nyelvemre, hogy érezzem azt, hogy éget és fáj. Akkor megbékélek az istennel, nem hiszek már benne, de végre békén hagyom"

Szépség Titok Adventünk negyedik Vasárnapján

Had köszönjem meg szeretteimnek, az engem ölelő kis kozmosznak, akikkel ölelkezem, a családomnak, e világnak legégőbb, legragyogóbb kincsének a szeretetet.
Had köszönjem meg hiteseimnek, akikkel egy úton, egyetlen Égi Ösvényen közelítünk Istenünk Égi Várához megint a barátságot, amit Urunk és Mesterünk Jézus Úr hagyott nekünk.
Hadd köszönjem meg azoknak az embertestvéreknek, akikkel a sors összefűzött, hogy egy törvényben lehetünk ellenségek és társak, haladhatunk a hosszú úton.
Legyen minannyiónknak Boldog Karácsony!
És végül egy gyönyörű mesével had üdvözöljek minden létezőt!
Kiscsillag

A messzi északon történt, ahol a csillagokkal telehintett égbolt feketén borult a megfagyott tájra, hogy egy magányos kis rénszarvas poroszkált a végtelen hómezőn. Nem volt senkije, és nem volt semmije, csak egy ezüst csillag a homlokán. De ne gondoljatok ám valami ékszerre; egyszerűen így született, ezzel a jellel a homlokán! Volt neve is, amit ezek után nem lesz nehéz kitalálni, mert úgy hívták, hogy Kiscsillag. De már hónapok óta nem mondta ki senki a nevét, és nem szólt hozzá senki, mert Kiscsillag elveszett! Annak idején, mielőtt még elveszett volna, egy népes rénszarvascsorda tagjaként hancúrozott vidáman a testvéreivel, és mindig magán érezhette szülei vigyázó tekintetét. Akkor még éjjel-nappal egyformán melengető selymes fénysugarakat vetett rájuk a Nap, miközben körbejárt a tágas láthatáron. De azután valami szörnyű dolog történt, talán vadászok támadtak rájuk. Csak arra emlékezett, hogy mint egy rémálomban, menekülni kellett. Mindenki úgy futott, ahogy csak bírt, s közben időnként hirtelen irányt váltottak, hogy lerázzák üldözőiket. Ő viszont egyszer csak belepottyant valami mély gödörbe, és mire fájó tagjaival kikecmergett onnan, már nem látott senkit sem. Még a Nap is elhagyta! Lebukott a láthatár alá, és nem jött elő, azóta sem. Így hát a kis rénszarvas egyedül bandukolt a végeérhetetlen sötét rónán, amit birtokába vett a Fagy, hó és jég alá temetve a tájat.
Kiscsillag kiválasztott magának egy fényes csillagot, amely a legkevésbé változtatta helyét az éjjel-nappal egyformán fekete égen, és azt követte. Így bandukolt egyre északabbra, egyre sötétebb és zordabb tájakra. Úgy látta, mintha lassan-lassan közelebb érne a kiválasztott csillaghoz, amiről nem tudta, hogy Sarkcsillagnak hívják. Csak ment és ment, mert a csillag reménységgel töltötte el a szívét, és nem hagyta kihűlni.
Az egyik nap különlegesen szép ajándékot tartogatott a számára. A Sarkcsillag alatt váratlanul gyönyörű, színes fények jelentek meg. Olyan volt, mintha az örökké tartó éjszakába átszökött volna egy szivárvány, hogy a fekete égboltra fesse föl homályosan szétfutó színeit. Talán a Sarkcsillag kérte meg az Északi Fényt – mert így hívták a színes tüneményt –, hogy idézze föl Kiscsillag számára a soha el nem múló világosság emlékét. Szüksége is volt erre a segítségre, mert amint eltűntek a pompás égi fények, Kiscsillagra rátört a magány. De rátört a dermesztő hidegen fújó viharos északi szél is, mintha csak el akarná őt tántorítani a céljától. A kis rénszarvast hol reménység töltötte el, hol meg csüggedés vett erőt rajta, miközben lépésről lépésre küszködte előre magát a jégbefagyott hómezőn.
Amint lehajtott fejjel vánszorgott a szemből jövő, kíméletlenül süvítő szélben, egyszer csak megbotlott. Tüstént felélénkült a kíváncsiságtól, mert patája alatt nem egy kemény jégdarabot, hanem valamilyen apró tárgyat látott, ami belefagyott a hóba. Kikapirgálta onnan, s hát egy rozsdás kis harangocska volt az. Valamikor régen, amikor új volt, talán éppen egy rénszarvas nyakán lógott. Kiscsillag nagyon megörült a kis harangnak, és úgy érezte, még sohasem látott ilyen szépet. Piros szalag is volt rajta, vagy legalább is valaha bizonyára szép piros lehetett, és nem ilyen foszladozó, mint most. Kiscsillag felkötötte nyakába a rozsdás harangot, és már nem is érezte olyan magányosnak magát. Teste melegétől felolvadt a jég a harangocska belsejében, aki hálából minden lépését vidám csilingeléssel kísérte.
Kiscsillag egyszer csak tisztán hallotta még az északi szél zúgása közepette is, hogy a harangocska a következő kis verset csilingeli:

Égig érő fenyőfa,
Felhőbe vész a csúcsa.
Az égbolton sok csillag
Téged vár, ó Kiscsillag!
Milliónyi pata dobog,
Égi úton sereg robog.
Cseng-bong, harang zúg!


A dühödten tomboló északi szél hamarosan érezhetően megenyhült, délire fordult és szelídebben fújdogált. Mint aki megbánta tettét, lágyan simogatta a fagyba dermedt tájat. A sötét égbolton ezüstös fényben derengő felhők gyülekeztek, és sorra eloltogatták a csillagok szikrázó fényét. Amikor teljesen elözönlötték az eget, egyszer csak sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó. A játékosan kavargó hópelyhek derűt és vidámságot hoztak magukkal az égből. Kiscsillagot is nagy jókedv és öröm töltötte el. Égnek szegezte kicsinyke, fiatal agancsát, majd futásnak eredt. A bolondos hópelyhek nagyokat kacagva kavarogtak mögötte, ahogy agancsával végigszántott közöttük. Kiscsillag is vidáman kurjongatott, és mivel majd szétfeszítette az öröm, egyre csak rohant és rohant. A nagy rohanásban és nagy boldogságban megszűnt az idő, és megszűnt a távolság. Hosszú órákon vagy talán napokon keresztül ügetett és vágtázott, mikor mihez volt kedve. Egészen addig, míg a nagy fehérségből váratlanul egy óriási, égig érő fenyőfa rajzolódott ki előtte. Csúcsa beleveszett a lassan gomolygó, sűrű fellegekbe.
A kis rénszarvas megállt előtte, és döbbent csodálattal nézte. A hatalmas fa mély hallgatásba burkolózott. Rendíthetetlen szilárdsággal és nyugalommal állt kitéphetetlenül erős gyökerein. Lényéből mélységes csönd, határtalan méltóság és szeretet áradt. Kiscsillag szívét is végtelen nyugalom és békesség öntötte el. Úgy érezte, hogy ezt a békét az égig érő fenyőtől ajándékba kapta, és ettől kezdve ez az érzés mindörökké vele marad. Tudta, hogy ezután – még ha egyedül lesz is – soha többé nem fogja magányosnak érezni magát. Elfogta a vágy, hogy kifejezhesse háláját és nagy örömét, hogy ő is adhasson valamit! Lehajtotta fejecskéjét, homlokán a csillag alakú ezüst folttal, és lehúzta nyakáról a rozsdás kis harangot. Azután közelebb lépett a fához. Felágaskodott, amennyire csak bírt, és így éppen elérte a legalsó ág legvégét. Ezután a piros szalagnál fogva óvatosan ráakasztotta a harangocskát.
Ekkor hirtelen nagy fényesség támadt. A kis harangról egy szempillantás alatt eltűnt a rozsda, és vakító aranyfényben tündökölt. Nem úgy, mintha kívülről rávetülő fényt tükrözne vissza, hanem mintha belülről izzítaná át a fény. A harang magától megkondult. Kiscsillag álmélkodva látta, hogy a fenyőfán – ameddig a szem ellátott – mindenütt arany harangocskák fénylettek, s csengtek-bongtak varázslatosan. Csilingelésük hatalmas zúgássá olvadt össze, és ez a hang a felhőket egy csapásra elsöpörte az égről. Ekkor Kiscsillag megpillantotta az égig érő fenyőfa csúcsát, amelyen nem más, mint maga a Sarkcsillag díszelgett! Éppen olyan volt, mint a kis rénszarvas homlokán lévő, immár aranyszínűre vált csillag, csak elképzelhetetlenül hatalmasabb és fényesebb. A világ tetejéről – mint valami gigászi világítótorony – küldte szét reménykeltő sugarait, s mutatott utat a sötétben vándorlóknak.
Ami ezután történt, olyan volt, mint egy álom. A Sarkcsillag felől egyszer csak nagy zúgás támadt. Vágtázó paták zaja hallatszott, de nem is zaj volt ez, hanem csodás dallam Kiscsillag fülének. Egy fényes csapat tűnt fel az égen, és mint valami arany fényben tündöklő hatalmas madárraj, végeérhetetlen sorban vonult a csillagok között. Ahogy mind közelebb értek, egyre jobban látszott, hogy rénszarvasok jönnek megszámlálhatatlanul. Mindegyikük homlokán fényességes aranycsillag világított. Mint a szélvész, úgy száguldottak, és amikor Kiscsillaghoz értek, magukkal ragadták. De nehogy azt gondoljátok ám, hogy erőszakkal, hiszen a kis rénszarvasnak nem volt más vágya, csak hogy velük tarthasson! Egy végtelenül hatalmas erő vitte magával, és ő boldogan hagyta, megadta magát neki.
Ha Karácsony éjszaka kimentek a rétre vagy a tópartra, ahol semmi sem zavarja meg a csendet, és úgy hallgattok, hogy ti magatok váltok hallgatássá, akkor előbb vagy utóbb mindannyian meghalljátok a megszámlálhatatlan pata dobogását az égben, és megpillantjátok a megszámlálhatatlan arany kis csillagot, ahogy végeláthatatlanul vonulnak a Tejúton!