Kisróka álmai
Szép álmaink itt, benn megnyugosznak. Benn, a föld alatt, a kavargó gyökerek között. Itt, bennem vagyok, és bennem van a csend, és a föld alatti vacok , meg a gyökerek. Íme, hogy összekucorodtam, vagyok éppen, megilletődve, megnyugodva, árván, de most ennyi éppen jó, nekem elég.
Kusza, rõt bozontomba dugom orrom, saját illatmirigyeim párolgása altat el, most minden jó. Gyomromban vér, morzsára õrölt csontdarabok, fínom, érett hús kavarodik nedveimmel, apró, szerveimet lakó állatkák darabolják õket az atomokig, hogy legyek belõlük test, koszos, magános, öreg ravasz, piros bundás éji csavargó, baglyok és a sötétben recsegve fecsegõ vén fák barátja, korgó gyomrú, sokat tapasztalt róka. Tán a legszebb eddigi megnyilvánulásaim közül. Hazudnék, ha azt mondanám, a többit ne szerettem volna, hol szerelemmel, hol harcos vagy tudós értelemmel, ám hogy vércseppként a keresztrõl lecsordultam, és a földdel elkeveredtem, vacokba bújtam, kordult benn a sötétben az éhség, és szép, erõs fogaim megcsillantak a Hold sugaraiban.
Bûntetésem volt e, vagy erényem jutalma, hogy maradnom kellett mégis, mikor minden élet urát követve lemondtam a fényrõl , tudományról, szerelemrõl, és minden kincsrõl, amit fölkinált nekem a kimért idõk fejedelme, a láthatatlan, mindenütt jelenlévõ herceg, aki mint a rossz színész, mindég tapsot kíván. Mindegy, miért maradtam. Talán óvatlan maradt bennem még föltáratlan titok, amit nem merészeltem megérinteni, rettegve a bukástól ismét, talán, vagy csak a szerelem. A szerelem, mert szeretni mertem mindent, ami él, formát nyer születésben, és vész el esendõn menyomorodva, rútan , mégis szépre váltan, majd új alakot igyekszik szõni szebb, jobb szerephez. Kételkedõ, megrettent királyfiként hiányzott belõlem a képesség, amit most megismerhettem vénen immár, magányban, minden társtól elhagyottan. Nincsen bennem harag.
Jó itt benn, a vacokban. Szeretem a föld szagát, mezítelen, mintha combok között kucorodnék szégyenlõsen, az öreg fa, fölöttem, kinek gyökerei közé kapartam lyukam, mellettem nyomja le gyökereit, hogy szívja föl kincseit anyánk testének, a vad, mohó ragadozó, olyan kéjjel szív, rá, belétapadva e hatalmas lomha testre. Beléfurakodva, együtt óriás társaival, gyökér erdõt bocsájtva be az élõ anyagba, és közben korhadva, mállva széjjel, porrá, földdé foszolva megin, mint bennem morzsái a póruljárt nyuszikának. Kevesen tudják, hogy mindõnk kincse, az élet, mindenben megnyilvánuló és közös, Nem tulajdona az sem akaratnak sem vagyonnak, sem nemzetnek, sem pedig mágusoknak.
Szeretem a föld illatát, a levelek, kõdarabok, villanó cserepek, papírdarabok, csontszilánkok között. Mint a zene, gyöngéden pengõ hangok a húrokon, a levegõ rezdülése a feszes bõrön, dom, dom, éji hangok ezek, visszhangzik nappalaink muzsikája, éretlen, mindég változó illat ez, soha nem állandósul, néha megpihen, ám, csak csalogat, mert tovaröppen, mint a tarka bogárka, , ami kicsusszan már kopott agyaraim közül,és újra gazdagodik más árnyalattal, finomabb, igaz ,a hangoknál is, égi ajándék, talán a gondolat finomabb nálánál, ám változása mégis e világi, nem röpülhet égbe fel, hiszen belõlünk való.
Szeretem a saját illataimat. A talpamét, az ágyékomét és a végbelemét különösen, oda gyûlik össze apró lényem minden íze, aromája, ennél különb csak a pofámé, ahol, mint a fölülrõl behatoló égi öröm, apró állatok porcai roppannak szét, , tollak, és szõrcsomócskák hagyták nyomukat ott, és minden, amit nyelvemmel összenyaltam földrõl, állatról, virágtól,, minden rókalányról, harcos barátaimról, , minden örökre nyelvemre tapadt, belémforrt minden íz, hát ettõl szép a rókaélet! Igen, és ami elõl bemene, hátul, mint ama szubsztancia jöve ki, mint nedv a mirigyeimbõl! Ó de csodás kis mühelye vagyok én a teremtésnek!
Távol van tõlem minden ellenkezés, itt, benn a vacokban elégedett vagyok. Emlékeim átalakultak létezéssé, ugyanabban az ütemben lélegzem, mint áldozataim, és ahogyan alakul át lassan minden ízem és boldog darabkám egy nálunknál mindég erõsebb és hatalmasabb ragadozó, az enyészet falatjává, leszek íme por és hamu ismét. Azonban ott vannak szép álmaim, és ott valának emlékeim rólatok, akikért végignéztem az elmúltakat, lyukamból, sandán bújva, lapulva.
Kevés időm van olvasni. Már. Munkásember vagyok, úgyhogy mindent nem vehetek a kezembe, olvasmányaim köre leszűkült, napi sajtót, főleg a pártlapokat nem olvasok, inkább a kezembe sem veszem őket. Inkább tájékozódom a HVG-ből, ami azért egy színvonal, és egy magamfajta istenrajongó nem adhatja alább. Szívesen olvasnék viszont irodalmi lapokat, és más normalitásra törekvő kiadványokat, de mondom sem időm, sem energiám nincs. Olvasmányaim tehát a már említett HVG, a Liget, és a Honismeret.
Azon kívűl könyvek, de be kell, hogy valljam, már három hónapja olvasom Szilágyi Lajos Hollóidő című nagyszerű regényét. Ilyen könyvvel pár nap alatt végeztem. Öreg bögre vagyok már.
Ja, meg abba merülök el hajnalonta az anyaölmeleg buszon, amiben elmerülölnék, istenhitem kalauzában bőgve. Azonkívül imádkozom, mint egy csan kopasz, pörögve.
És két, belőlem lett istenfióknak olvasok fel.
Ha nem alszok.
Azon kívül Anyavirág Kalóz Edit személyiségéből olvasok. Félre folyamatosan.
Ludditákat hallgatok! Tutkeró!
A már említett Liget című elefántos csontosban olvasám a következőket, lazán, a legújabb, januári számban, ajánlom mindenkinek.
Az olasz anarcho-kommunista Amadeo Bordiga “Auschwitz, avagy a nagy alibi” című ’70-es években született provokatív írásában azt fejtegeti, hogy fölösleges külön elborzadnunk a náci népírtáson, amikor az a kapitalizmus természetes következménye,amit aztán a liberális ideológusok arra használnak, hogy eltereljék a figyelmet a rendszer lényegéről, a tőke bármikor népíráshoz vezető logikájáról. Illuzió áldozatai vagyunk, amikor az SS orvosok kísérletei láttán elfelejtjük, hogy a kapitalizmus miként kísérletezik naponta alkohollal, rákkeltő termékekkel, vagy éppen atombombákkal. “A haj-és aranyfog-hegyek előtt, a halott emberek áruvá vált testei előtt el kell feledni, hogy a kapitalizmus magát az emberi életet, 
a munkát tette áruvá. Itt van
Mi rókák tiszták vagyunk. Fájdalom nekünk a mocsok, hogy is lehet az üres elmúlásban lenni? A Visszatérés lehetősége nélkül
Nincsen elmúlás önmagában, csak változás, átalakulás.
Legbüdösebb az, ami nincsen. Az üres élet, az üres szavak, az üres zene, az üres hit.
És milyen különös, miért üresek mindezek? Mert nincsen bennük szeretet. Olyan a szaguk, mint a nyílvános wc-ké fertőtlenítés után. Mert vonzanak
És milyen különös. Mindig valami ellen határozzák meg saját létezésüket, nem a szeretből valók.
Mi, rókák, különös lényei vagyunk a teremtésnek. A vérből lettünk, és íme a vér az eledelünk.
A vér a lelkünk, a vér őrzi meg fajunk.
Furcsa anyag a vér. És milyen bőven locsoljuk!
Persze a Szeretet, amit A Nagymester, A Fiú, minden szabadon építkező, a szabad szellem testvérei közé sorolható inas mestere nekünk örökül hagyott korlátlan, be nem keretezhető, be nem tokosítható.
És, persze az Ő vére, amely tagjaiból bugyogott, megnyitott ereiből, sebeiből, az ő vére, amely végigcsorgott a kereszt szálkáin pörögve, mint a rubintos gyöngyök, igen, az ő lelke is egyesült velünk, kiömölvén egyesült az anyaggal, visszatért szülőjéhez, és egy csöppjéből lettem én is.
E szent anyag, amiből mindannyian vétettünk, igen, fajra, nemre, származásra való tekintet nélkül.
Hiszen, megváltónk ő, Istennek szent báránya, ez nekem kis rókának különösen jelentős, mármint a hús miokán.
Hehe.
Persze vérünk közös. Ugyanabból a forrásból eredő nedű. Ugyanabból a forrásból való táplálék, a közös, e világ szentségeit örzi.
Valóban, putriban, gettóban, panellepratelepen, villában, rózsadombon, falusi templomok közelében, szépen , egy ér köt minket össze, mely a Föld szívcsakrájából ered, ama középen lüktető erőkútból, amely élteti népeink.
A Föld népeit, mind.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése