Szaladják István

Aranymadár

/Szövegkönyv/

Der von Kürenberg lovag és költő emlékének, akit valaha ismertem.

Úton

Der von Kürenberg, mióta lovaggá ütötték, nem számolta az éveket. Évek hosszú képzésébe telt, magányos gyakorlatokéba, míg megtapasztalta, hogy a harcos számára egyetlen kapu van. A halál, amelyen biztosan beléphet, hogy önnön legbenső természetét megismerje. Tudta, hogy a küzdelem csak eszköz. Nem a másik emberrel áll szemben, hanem saját félelmével, pusztulásával. És nem a másikat kell legyőznie, hanem önmagát. Mikor küzdött, eltakarta az arcát, hogy a legutolsó pillanatot senki se lássa. Túl volt már élete delén, sok embert látott meghalni. Mindig várta megpillantani a halált, amit belül égő fényességnek tapasztalt.

Dél

Iszonyatosan tűzött a Nap. Mintha odaszegezték volna az égre, nem mozdult. Vannak, akik félnek a haláltól, és nem tudják mit jelent visszatérni oda, ami meg sem született. Nem tudják hogy a halál az egy kivételezett pillanat, amelynek tétje van. Beleveszni a sötétbe, vagy olyanná válni, mint a Nap, elengedve az élet fonalát.

Álom

Éjszaka kicsit jobban érezte magát. Hogy hogyan rakott tüzet, hogyan ült a fa mellé, maga sem tudta. Talán ismeretlenek segítettek neki. Vagy az életereje, mely még lehet kitart? Nem tudta. Itt van hát. Elértem végre a célt. A halál rabja vagyok, és szembenézek vele. Szolgáltam őt híven, mint egy hölgyet, ki az égbe, hogy az arcát lássam, fényt gyújt nekem. Most nem szabad elalélni... ha most ájulatba esnék.., csak úgy szemlélek mindent, mint pergamenen megjelenő vonalak rajzát. Mert csak álmodom... Sokan azt gondolják, hogy egy hölgyet dicsérek. Pedig én csak az önmagamban lakó bölcsességet dicsérem. Amit csak a halálban pillanthatok meg. Lelkünk, mint a sólyom, úgy ül a bölcsesség karján, hogy elrepítsen. Mikor megszületünk elereszt, s mikor meghalunk visszavár. Már látta őt régen, és nem mondta azt, hogy látomás. Valónak látta, s tudta, hogy hozzátartozik, mint királyhoz a királylány, vagy gyertyához a láng. Tudta, és látta ki a hölgy, és kicsoda ő. A képek nem tudni honnan jöttek, csak felbukkantak a mélyből, és ő úgy szemlélte őket, mintha öltések lennének. Első fegyverköpenyének szegélyei. Látta önmagát is. Sorokat vetett egy pergamenre, amely a térdén feküdt.

Több mint negyven éven át

Szép sólyom madárt neveltem.

Szelíd lett, ha hívtam visszaszállt.

A szárnyait arannyal fontam be. Tündökölt.

Aztán magasra lebbent, új ország várt.

Messze föld.

Újra láttam én most,

Átsuhant az égen,

A selymes lábzsinórt még lengeti szépen.

Szárnyain aranycsillogás remeg.

Uram, kik csókra várnak,

Engedd, hogy egyesüljenek.

Aztán, mint a madár, átsuhant az égen. És szemével, amely nem tartozik a testhez, elsiklott a szélmalom kerekei felett. Szerette ezt a Földet, szerette ezt az életet. Úgy érezte, most még utoljára gyönyörködik benne úgy, ahogy még sohasem látta. Mi gyógyítja a bánatot? Mert szívemet most ez nyomasztja. Mi gyógyítja a halált? Mert szívemet most ez nyomasztja. Igen. Félek a haláltól. Mint amikor a vakító fényességtől félünk, mikor belenézünk. Egy bölcs elém tárta: csak tünemény az ember álma, amelyről képzeleg. Vannak, akik rettegnek a haláltól és a szerelemtől. Szeretni és meghalni egyet jelent: felébredni az álmokból. Mi lesz majd velem, ha már nem álmodom? Én már láttam, hogy hova térek. Most, mikor félelmem utoljára legyőztem, csend lett. A balga vágy elgyengült, mit a világ oltott ki bennem.

Itt van hát akire várok.

Több mint negyven éven át

Szép sólyom madárt neveltem.

Szelíd lett, ha hívtam visszaszállt.

A szárnyait arannyal fontam be. Tündökölt.

Aztán magasra lebbent, új ország várta.

Messze föld.

Újra láttam én most,

Átsuhant az égen,

A selymes lábzsinórt még lengeti szépen.

Uram, kik csókra várnak,

Engedd, hogy egyesüljenek.

Most útra kelek. Mi végre jártam utam, tőlem ne kérdjétek. Íme, most hazámból, mi e test, a szerelem visz át, ha majd fehér szél támad.

Ha majd fehér szél támad

Aznap, mikor a Kürenbergi meghalt, két paraszt a kaszálásból hazafelé tartott.

- Te öreg Jónás, elég vén vagy már. Voltál te már a falon túl? Aztán mi van ott, a kerek világon túl, amit a szemünkkel látunk?