Áldozathozatal és a belső út Héty Péter 2006. február 02.
Hét évvel ezelőtt készült hazánkban egy mindössze félórás, fekete-fehér, két főszereplős film, mely mindezek ellenére mély nyomot hagy abban, aki látta. A Duna Műhely által támogatott Aranymadár azóta több díjat is elnyert. A főként filmfesztiválokon bemutatott kisfilmet többször is műsorára tűzte a Duna Televízió.
Rendezője Szaladják István debreceni születésűként került a Színház- és Filmművészeti Főiskolára és vált az egyik legkiválóbb mai operatőrré. Részt vett a Hídember forgatásában, díjat kapott a szintén debreceni Hajdu Szabolcs egyik filmjének, a Tamarának operatőri munkájáért, de sorolhatnánk tovább is. Ezt a kisfilmet viszont maga is rendezte, ami meghatározta az egységes, bár csak a két alapszínt használó, –és talán éppen ezért – lenyűgöző, lírai hangulatú képi világot. Persze mindehhez két másik elem is hozzájárult. Az egyik maga a téma. Egy hajdan volt lovag írását hallhatjuk az életről és a halálról, ez utóbbi kapujában. Szembenéz az elmúlás tényével és felülemelkedik rajta, mivel ez volt életcélja is, ami a mai kor átlagemberéről csak ritkán mondható el, sőt szinte egész létével menekül ez elől. A kürenbergi lovag tapasztalatai összegződnek ránk maradt írásában, mély bölcsességgel és költői képekkel. A másik elem, a mesélő hang: Szemző Tibor megnyugtató, meditatív orgánuma, előadói stílusa (őt egyébként zenészként és kisfilmek készítőjeként ismerhettük korábbról). Mindezek egy olyan egységgé állnak össze, megfelelő érzékkel szerkesztve, mely metafizikai távlatokat nyit meg a film segítségével, ami Tarkovszkij óta nem sokaknak sikerült. Mi lehet ennek a titka? A szakmai hozzáértésen kívül minden bizonnyal az alkotóknak a témához kapcsolódó őszinte elkötelezettsége, hiteles viszonya. Az alkotóközösséget is láthatatlan, megfoghatatlan metafizikai szálak kell, hogy összekössék egy ilyen mű megszületéséhez.
Ezért is érdekes, hogy miként alakul tovább alkotói tevékenységük, mely az idei filmszemlére lassacskán kibontakozni látszik. Hét év telt el. A hetes szám a számmisztikában az isteni teljesség, -kibontakozás száma. Ez már önmagában is jó ómen ahhoz, hogy odafigyeljünk rájuk, hogy mit tettek le az asztalra, szinte egy időben, s részben együtt is.
Akik korábban is odafigyeltek, talán már értesülhettek róla, hogy Szemző Tibor már néhány éve megkezdte első saját nagyfilmjének forgatását, melyhez Indiába is elutazott, többek között az operatőr Szaladják Istvánnal. Már a téma is ígéretes, hiszen Kőrösi Csoma Sándor alakja bár legendás, de mégis mellőzött, nem kellően feldolgozott. Magyarsága iránti elkötelezettségtől vezérelve, szívós munkával elindult eleink történetét feltárni, és végül kaput nyitott a tibeti buddhizmusra, hogy az egész világ (legalábbis az európai civilizáció) felfedezze azt. Amit manicheus őseinktől elvettek – Mani tanaiban a kereszténység és a buddhizmus szerves egységben élt együtt – azt ő visszaadta, bár a teljes birtokbavétel lassú folyamatként ma is zajlik. Ami viszont még érdekesebbé teszi az alkotást (Csoma-legendárium. Ősbemutató: 37. Filmszemle a Millenárison, február 5-én 19 óra), az az egyedi feldolgozásmód, mely nem egy szokványos történetmesélés, vagy dokumentarista megjelenítés. „A film egyik szála a népi képzelet meséit idézi Csoma alakjáról. Ezek a Csoma-legendák, mindegyikük naiv ábrázolással, népmesei hőssé nagyítva rajzolja elénk Csomát. A humornak sincsenek híján. A másik szál a tibeti olvasmányok, a hozzájuk kapcsolódó gondolatok, érzések felidézése eredeti tibeti szövegek és más irodalmi források alapján. Pokol és mennyország, alvilág, túlvilág, köztes lét, bölcselet, költészet, vallás. Ezek alakították Csoma személyiségét, formálták világlátását, vezérelték útját. Miként a forgatókönyv, a film képi világa is két szálon fut. Az egyik oldalon, a mesemondó történetei, a Csoma-legendák, pasztellszínekkel megfestett animált jeleneteken elevenednek meg, gyermekkorunk diafilmjeinek világát idézve. A másik szál képei nem illusztrálnak: Indiában, Tibetben, a Himalája buddhista világában vagyunk. Csoma Sándor indiai útját, és egyben belső útját követjük. Keskenyfilmre forgatott, fakó színvilágú film ez, álom és realitás határán, egyedi és egységes, csaknem mozdulatlan képekkel, hol szinkronban a soknyelvű szöveg-, és zenefolyammal, hol éppen ellenpontozva azt.” Az egyedi hangulat, a maradandó élmény minden bizonnyal ezúttal is garantált.
Témánkhoz kötődő másik alkotás, Szaladják István filmje is régebbi kezdetekre tekinthet vissza, hiszen kisfilmnek indult (Szaladják István: Madárszabadító, felhő, szél. Bemutató: 37. Filmszemle a Millenárison, február 4-én 21 óra). A helyszín ezúttal kelet-nyugat között: Oroszország. Vászka, a parasztfiú a szerelméhez tart. Az úton találkozik egy különös emberrel, akiről nem tudja pontosan eldönteni, hogy zarándok, csavargó, vagy csak egy szent bolond. A találkozás hatására megváltozik az élete.
- Ez egy zarándoktörténet, egy parasztfiú áttételes beavatási szertartását meséli el. Egy különös, öntörvényű ember – a Madárszabadító – és egy parasztfiú találkozásáról szól. Mivel útjuk egy irányba vezet, a fiú csatlakozik ehhez a furcsa emberhez, majd mikor a közös vándorlás során szóba kerülnek élet és halál kérdései, az áldozathozatal fontossága, a fiú előtt egy új világ nyílik meg. A Madárszabadító szabad és felszabadult; olyan tudással rendelkező ember, aki túl van a hétköznapi tudat világán. A Madárszabadító kívül áll ezen a világon – helyesebben éppen ő van leginkább benne, de a hétköznapi tudatosság őt képtelen megérteni. A filmben ezt a hétköznapi, előítéletes tudatot a parasztok képviselik. Épp emiatt a madárszabadító létét feleslegesnek tartják, őt magát gyűlölettel, idegenként szemlélik. Voltaképp megértésünk csupán a tudatunk határáig ér el. Ha ez a tudat szűk, ha nem tágítjuk ki, ha az érzékeinket nem tisztítjuk ki, és a „megértéseink” csak nagyon szűk körben következnek be, akkor ellenszenv, ítélet – értem ezen a megítélést is – gyűlölet és ellenségeskedés születik. Így képtelenek vagyunk megérteni egy másfajta gondolkodást, vagy egyáltalán elfogadni a másik lényt, és nem csak azért, mert nem tudunk túllépni a saját korlátainkon, hanem mert legtöbbször nem is akarunk túllépni rajtuk. Nem akarunk szembesülni azzal, hogy magunknak állítottuk föl ezeket a korlátokat, holott pontosan tudjuk, hogy ezen a korláton túl is van világ. A parasztok valójában nem is a Madárszabadítót gyűlölik, hanem amit képvisel, azt, ami túl van önmaguk, megértésük korlátain, a szabadságot. Ezeket a korlátokat csak áldozattal lehet túllépni, de ők ezt az áldozatot nem hajlandók meghozni.
„Az Aranymadárral egy fényteli halált szerettem volna bemutatni. A Madárszabadító…-ban nem a halálkép a fontos, hanem valami igazságnak a „lehozása” és közvetítése. Ebben a filmben egy elementáris tapasztalatról, vagy épp egy emberről szeretnék beszélni, aki vagy ami megváltoztathatja az életünket. Esetleg felszabadíthat, megrögzöttségeket oldozhat fel. Azt hiszem mindannyiunk életében vannak ilyen emberek, vagy kellett, hogy legyenek, ha észrevettük őket. S egy ilyen tapasztalat is meglephet, eljöhet, mert mindig itt van, épp mellettünk. Az lenne a jó, ha a Madárszabadító… hírhozó lenne, közvetítene valami olyat, ami jelen van a világban, csak nem vesszük észre, mert nem figyelünk rá – mint a madarak üzenete. Az Aranymadár célja a fényteli halál leírása volt, a Madárszabadító… célja már inkább egyfajta szolgálat. Ahol felnőttem, az ég a földdel összeér. És ebben a térben a magány nem az elszigetelődés magánya, hanem a lenyűgöző megértésé. Egyedül vagy, de ott megszűnik a magány, mert megérted a helyed az ég alatt. Bár a Madárszabadító… vizuális közegét tekintve nem annyira sík, sokkal inkább dombvidéken játszódik, de engem ez esetben az itt fellelt kalászerdő, az ég, és a két emberi alak találkozása vonzott igazán. Más szemszögből nézve mindig szerettem az egyszerűt, világosat, tisztát, a kevés elemből álló képeket. Ég, föld, ember; ég, föld, fa, ember. Szerettem volna egy szép filmet csinálni” – vallja új filmjéről a rendező.
Két nagy filmben is kiteljesedni látszik egy új, szellemi, spirituális értékeket újra felmutatni kívánó vonal a hazai – és kockáztassuk meg– nagy részben a nemzetközi filmvilágban. És akkor még nem is beszéltünk az éppen zajló filmszemle többi alkotásáról.
Madárszabadító, felhő, szél - Ég és föld összeér
rendező/director: Szaladják ”Taikyo” István, r.assz./dir.ass.: Joó Katalin,
f/sc: Szaladják ”Taikyo” István, o/ph: Gózon Francisco,
z/m: orosz tradícionális zarándokénekek, Sirin énekegyüttes, v/ed: Völler Ágnes,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése