2010. január 4., hétfő



Aczél Zoltán

Az idő dimenziói
Lehet, hogy nem csak költői kép, és szentimentális érzület, amikor az a benyomásunk, hogy gyorsabban telik az idő? Vagy megáll a pillanat? Vagy egyszerre több helyen jelen van a tudat? Vagy közelebb vagyunk valamihez, anélkül, hogy térbeli helyzetünk változott volna? Van-e az időnek ugyanúgy 3 kiterjedése, mint a térnek? Azt gondolom, igen.

Az idő és a tér összesen 6 dimenzióban fejezi ki magát. E 6 dimenzió metszéspontján, az origóban van a hetedik. Mint a dobókocka 6 oldala, ahol a szemben lévő értékek összege mindig 7. A dobókocka a modern ember számára a sors jelképe, de eredetileg a makrokozmosz és a mikrokozmosz szimbóluma volt. Az útelágazás, a kereszteződés, a döntés pillanata, ahol az ember a teremtéssel találkozik. Összetett kézzel a dobókockával dobni az ima eredete. Tudatos kapcsolat a sorssal. A legmaterialistább ember is reméli kicsit, hogy amikor eldobja a kockát, akkor a figyelmének, odaadásának és az összpontosításnak hatása van az eredményre. Ami persze csak szerencse. De mi a szerencse?

A sors dimenzióit a felszínes szemlélet nem is veszi észre. Kivételes pillanatokban, amikor a jelen pillanat jelentősége hírtelen tudatossá válik, észrevesz valamit az ember az idő kiterjedéseiből, de aztán legtöbbször elfelejti. Melyek az idő dimenziói? Ami a térben hátul és elől, az az időben múlt és jövő. Ami a térben lent van, azt lelassult időnek érzékelem, mintha az idő megállna. Ami a térben fent van, azt az idő gyorsulásaként érzékelem, mintha sokkal több idő telne el, mint az óra mutat. Ami a térben mellettem van, annak analógiája, amikor több lehetőséget egyszerre élek meg, mint párhuzamos valóságsíkokat. A jobb és baloldalnak a szakrális világképekben nagy jelentősége van, és a pozitív, teremtő pólussal és a negatív, befogadó pólussal van kapcsolatban.

Az irányokat, vagy a sorsot, vagy a tapasztalataim minőségét az határozza meg, hogy merre nézek. Szokványos módon a térben távolit az ember időben is távolinak tapasztalja, mert tovább tart eljutni egy távoli pontra. A közönséges tudat csapong a mélyebb élmények lelassult időérzete és az izgalmak felgyorsult időérzete közt. A párhuzamos lehetőségeket, melyek valójában a döntéseim következményei, sorsszerűségnek tapasztalom. Miközben az intuíció tudja, hogy a lehetőségek köre széles, hétköznapi észlelésem csak azt tapasztalja, amit éppen teszek. A következményt.

Aki a sorsát a kezében tartja, mint egy dobókockát, annak a tér és az idő dimenziói nem egy irányba néznek, párhuzamosan a végtelenbe, hanem egymással szembe, középre. Az érték a középértéktől, a metszésponttól, a 7. dimenziótól való távolság, és ez az érték a dobókocka szemközti oldalainak összegeként mindig 7. Az éber, megvilágosult tudat nem a végtelenbe néző révület, hanem középre tekint, a tér és idő dimenziói közt minden jelenséget a saját helyén, a középtől való távolságában, egymással kiegyensúlyozva szemlél. Amint kézbe veszem a sorsomat, szétszórt tudatommal a közepet keresve, az egyensúlyt keresve a jelen pillanathoz közeledek, és miközben az idő dimenziót a dolgok viszonylagosságában látom, az abszolút biztos megfelelések felfedezése olyan örömöt ad, amiért érdemes élni. Már útközben is jó lenni.

Nincsenek megjegyzések: