Czakó Gábor

Léptek a szélben

- A mítoszember -

1.

A mítosz terét Isten járja át. Újhold, csillagos, téli éjszaka: az egész világegyetemből érkezik az egyenletes, nyugodt fény, amely áthatja a táj valamennyi porcikáját. Teleissza magát ízekkel, emlékekkel, majd tovasugárzódik új, szomjas dimenziókba. Mintha az igazság fénye volna. A hóborította kertben a fáknak, a kútnak, a kerti kőasztalnak nincsen árnyéka. A törzs, a káva, az asztallap tömege a régi, de a súlya! Mintha valamennyien lebegnének, mintha az imént úsztak volna oda, ahol éppen tétováznak, latolgatják, merre múlhatnának el innen. A szederlugas ifjú még. Sötéten elvörösödik, amikor illetlen nesszel elejti nedves hókucsmáját.

A mítosz tere Isten lábnyoma, a valóságos tér. Itt zajlanak az igazi események, melyeknek tényleges tétjük van. Üdv, boldogság, katharzis, kárhozat, bukás. Buddha kezében, melyből a Majomkirály nem bír kiugrani, hiába hányja motollaként egyenként tizennyolcezer mérföldes felhőbukfenceit. Az Égigérő Fán, hol a kiskondás megküzd a sárkánnyal Tündér Ilonáért, Laernában, ahol Heraklész megöli a Hydrát, Emmausban, ahol az elcsatangolt tanítványok fölismerik az Urat az eucharisztiában és a calcuttai utcán, ahol Teréz anya szedi össze a haldoklókat, meg a családi asztalnál, a munkában, bárhol - Isten két képmásának találkozóhelyén. De ne fussunk ennyire előre.

A mítosz Istennek és az embernek a közös története. Ez a történet és ez a közösség az istenség számára is roppant fontos. A maja-kicse indiánok szent könyve, a Popol Vuh szerint egyenesen nélkülözhetetlen. Ott Egylábú Villanás és Tollaskígyó közösen kérte a Nap Főpapját és az Alakítót: "Együtt kell munkálkodnotok, és meg kell találnotok a módját, hogy a teremtendő és megalkotandó ember tápláljon és fenntartson minket, kiáltson hozzánk és megemlékezzék rólunk." (Boglár Lajos és Kuczka Péter fordítása.)

A mítosz nem oktat, nem magyaráz. Érvelés és bizonyítás helyett képeket mutat, bennük a teljességet. Mindig kozmikus, mindig totális, mindig végtelen. És leplezetlen, bár sokan vannak, akik nézik, mégsem látják.... Az Írás azt mondja, hogy a Paradicsomban Ádám és Éva mezítelenül jártak. Nyilván nem azért, mert nudisták lettek volna, hanem azért, mert bűntelenek voltak. Mit lepleztek volna? Ruhátlanságuk értelme benső. Annyit tesz, hogy abszolút szabadok voltak, vagyis az Igazságban éltek, bűn nélkül, tehát nyugodtan viselhették lényüket födetlenül, kitárva. Hol van ettől a szabadság-állapottól a Krisztus utáni második évezred végének szabadság ideája és állapota? Látszólag épp egy köpésnyire - az emancipálódott bűn szemérmetlenségébe vetett bizalomban.

2.

A görög, az indiai, a kínai, indián és más mitológiák hősei, a népmesék táltos-alakjai mivoltukkal jelzik a mítosz lényegét. Ők általában félistenek, már fogantatásukban találkozott és egyesült az emberi és az isteni. Fehérlófia, Vejnemöjnen, Ráma, az indián Jaguárszarvas. A mítosz terében elégett halandókból pedig istenek lesznek, a csillagos ég alakjai, a két világ határának őrei. Tehát a mítosz tere nem egészen Istené és nem egészen az emberé. Mesgye. Az Ég és a Föld határvidéke, ahol menny és föld összeér, ahova a két világ lakosai bejáratosak. Út, melyen Gilgames keresi a haláltól való megszabadulás titkát. Az édes-, az életvízű tenger. Mamréban a nagy terebintfa árnyéka, ahol az Úr kenyeret evett, vajat, tejet és borjúhúst Ábrahám vendégeként. A szövetséget megerősítő lakoma, melyen az Úr megígérte Izraelt. A vénasszony Sára pedig kinevette az Urat, sőt, le is tagadta, hogy kinevette volna. És huszonnégy órán belül Szodoma és Gomorra: a bűn kettős fővárosa, ahol nincsen tíz igaz ember. Csak öntelt szodomiták, homoszexuális perverzitásuk vakságában. Mert vakok voltak már előbb is, mielőtt az általuk megerőszakolni akart "két férfi", a két "friss hús", a két angyal el nem vette a szemük világát. Lót jövendő vejei is vakok voltak, nem látták, nem hitték, hogy ez a bűnös, szellemtől elszakadt, a perverzitás túlingerelt mámorába zuhanó lét fönttarthatatlan, ezért elviselhetetlen. A testiségben, a materializmusban elmerült, vagyis az Istentől menekülő élet távolodtában a lét gömbjét megkerülve érkezik a mítosz-mesgyére: Istennek magának kell intézkednie.

Szent Miklós bizonyára Istennel járt myrai püspök korában, de ugyancsak Istennel jár a Mikulás a fehér vattaszakállával, pocakjával, piros köpönyegében, hatalmas és kifogyhatatlan puttonyával, abban a körben, ahová álmodni és vágyakozni érdemes, ami az életet az állati és a démoni fölé emeli. Él a remény, hogy eljuthatunk még a valóságos térbe, a valóságos időbe: Isten terébe és idejébe. A realitásba. A remény lényege pedig ez: a szakrális kor, vagyis a mítosz ideje nem zárult le mindörökre, sőt, ez az idő mint a valóságos és érdemleges idő az ember számára a történelem valamennyi pillanatában megnyitható és átélhető.

Ádám és Éva a realitásban járt és élt a Paradicsomban, az Ég és a Föld egységében. Ott él a gyermek is, aki várja a Húsvéti Nyuszit és a Mikulást és Jézuskát a csengettyűző angyalaival, és képzeletében együtt él, nyugszik velük. Ez a Jézuska persze nem az a Jézuska, pontosabban nem egészen a Szentháromság Egyisten Második Személye, mert a Mikulás sem a myrai püspök. Mégis. A szent határvidék alakjai ők, akik sem itteniek, sem ottaniak - Isten elemberesedett nyomai. Nincsen bennük semmi hamisság, hiába körülöttük a számtalan suta, nagypapás füllentés. Akit nem engednek hinni bennük, azt pontosan a realitásba vezető útról szorítják le, és a talmi hazugságok rendszerébe kényszerítik: a költészettelenségbe, a brutális érdekbe, a boldogtalanságba. Megfosztva az egyetemes, a teljes látás kifejlesztésétől.

3.

A szakrális kor embere számára az Istennel-járás természetes volt, az volt a természetes, mert a mítosz nem mese volt, hanem maga a lét, a normalitás. Hétköznap. Bármelyik perc. Nyugodt és biztos tudomás arról, hogy a legközönségesebb cselekedet is szerves kapcsolatban áll a mennyel. A létezők közötti hierarchia nem a fizikai tapasztalat leképeződése - természetes, hogy a szellemiek magasabban állnak a dolgoknál. Ám azok, mármint az utóbbiak is roppant megbecsülésben részesülnek, hisz a legapróbb tettek is megrezgetik a mindenség hálóját, és az ég igényt tart erre a kapcsolatra, amint azt Tollaskígyótól és Egylábú Villanástól tudjuk. Ezt a hallatlanul tömény és tökéletes létezést érzékelte Várkonyi Nándor mítosz-definíciója sűrített történelemnek. A régmúltból ránk maradt mitikus elbeszélések sokszor töredékességükben, pár mondatos terjedelmükben is kozmikus világkrónikák. E totalitás jól mutatja a lét korabeli egységét: a mítosz volt az egyesítő keret, a tér és az idő, benne tenyészett a társadalom, az élet, a filozófia is, ha lett volna, és a vallás, a tudomány, a művészet az irodalommal - ha elkülönültek volna. Nem Isten tehénkedett az irodalomra, hanem a lét s benne az élet arányai törekedtek hozzá.

A Biblia Paradicsomkertnek, Édennek nevezi azt a helyet, ahol az Ádám-Éva korszakban Istennel jártunk. Éppen az Úr volt az, aki különös figyelemmel alkotta meg a kertet. Ő maga ültette a fákat, intézte a vizek folyását, gondoskodott aranyról, drágakövekről - és maga is szívesen időzött ott. A bűnbeesés után Ádámék "meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált." Erről a korról maradt fönn a legkevesebb adat. Bizonyára azért, mert még nem létezett a történelem. Más szóval: az említett egyetlen egy esetet leszámítva nem történtek olyasféle disznóságok, melyeket megörökítésre érdemesnek, vagyis történelemnek minősíthetett volna az utókor.

A vallási korban még élnek paradicsomi mítosz-emberek, akik Istennel járnak, akiknek nincsen szükségük vallásra, rítusra, akiknek még természetes a lét és az élet, a gondolat a szó és a tett, föld és ég egysége. A mítoszra a vallási korban rítusok emlékeztetnek. Egyre több és több lassan hűlő szokás, kiürülő szabály, amint távolodunk az édeni kortól, ahogy fogynak a mítoszban élők. Tegyük hozzá: amint rejtőzni kényszerülnek mind mélyebb és mélyebb társadalmi rétegbe: papból költőbe, költőből csavargóba.

A rítusok egy részét már a vallásos ember sem érti igazán, elfeledte, hogy a rítusokon keresztül könnyebben juthat el az Istennel közös létbe. Ezért szokás "reformálni a vallásokat", ami rendszerint az "alapokhoz való visszatérés" jelszavával könnyíteni igyekszik az előírásokat, elhagyni a "kiürült" szertartásokat, "hozzáigazítani a vallást a modern élet ritmusához és igényeihez". Egyre tudatlanabbul a mítosz mibenléte felől és nem véve tudomást a mefisztói fordulatról, nevezetesen, hogy modern élet, mármint a mai, a gazdaságkori, a fordított áldozat jegyében él. Nem akar tudni arról, hogy a rítus mélyén a mítosz izzana. A rítus, a kultusz lényege pedig az áldozat, központjában a szakrális evés-ivás mozzanatával. Ez mutat az ember-isteni kapcsolatra, a mítoszban-létre, ahol az ember Istenből élt: az Úr által ültetett kert gyümölcseiből. Verejték nélkül, munka nélkül, közvetlenül az áldásból. Pontosan ez történik az eucharisztiában, melyben Isten valóságos testét és valóságos vérét veszik magukhoz az áldozók. Közvetlenül részesülnek az áldásból. Némely teológusok szerint a felekezetek közti különbség egyenesen arányos az összehasonlított vallások úrvacsora-fölfogásával. Hozzátehetjük: a mítoszban-léttől való távolságunk is ezzel arányos.

A szakrális evés-ivásról ugyanazt tudják az összes mitológiai hagyományok és vallások. Gilgames az élet vizének a mélyéről hozza föl azt a növényt, amely Enkidu ajkát érintve föltámasztaná a halott barátot és aki enne belőle, az örök életet nyerne. A kínai Szun vu kung betör az égbe és fölfalja a halhatatlanságot adó barackot. Büntetése letöltése után védelmeznie kell a szent barátot, aki Nyugatra utazik a Szent Könyvekért. Ganymedészt a szépségéért vitte az Olymposzra Zeusz. Vagyis egy közös isteni és emberi vonásért. A halhatatlan főisten, akinek elvileg nincsen anyagcseréje, éppen a pohárnoksággal bízza meg a fiút. A vallás embere - Fokföldtől Japánig és Afrikától Alaszkáig és Sumértól a mai napig - áldást kér az ételre, amit eszik. Hamvas Béla szerint ez az egyik legdöntőbb különbség ember és állat között. Az étkezés ugyanis semmilyen körülmények között nem lehet profán cselekedet. Ha rangját veszti, az ember száll vele alá...

Példák sokaságát találhatjuk Levi-Straussnál, Frazernél, Várkonyi Nándornál, Eliadénál, Kerényinél, Boasnál. Hogy csak egyetlen témakörre utaljunk: vallás embere az évkörben megfelelően elhelyezett ünnepeivel is törekszik emlékezni az Istennel való életre. Az ünnepekhez kapcsolódó szertartásaival, a napszakhoz kötött rítusokkal és imákkal mozgatja az időt, illetve tevékeny részt vállal a múlatásában; a Fidzsi-szigetek varázslója reggelente fölkelti a Napot, Európában elégetik a tél szalmaszobrát, Húsvétkor átfordítják a Napot, újjászülik a világot, a tojás egyszerre a termékenység jele és a teremtésé. Krisztusnak, a földi útján igazi mítoszembernek a halála és föltámadása semmilyen más időpontban nem történhetett volna. A vallási ember tudja, hogy fognia kell az időt, mert ha az kicsúszik a kezéből, akkor az idő elveszíti természetes, az élethez igazodó ritmusát. Ha megszökik, rögtön megbolondul, mert csak az ember létkörében van értelme: Isten számára nincsen idő. A bolond idő fölgyorsul és a Dolgok szolgálatába szegődik.

A vallás embere amennyire szeretné, ugyanannyira fél elhinni, hogy ő Istennel járhat. Holott Jézus, a legigazibb mítoszember nem vallásra tanította, hanem életre: nézzétek, így kell élni az Atyában, és érteni fogod azt, ami meghaladja a tudásodat, meggyógyulsz a betegségedből és örök életre teszel szert, mint Ádámék nemzedéke. Mintha nem rabolta volna az örök élet növényét Gilgamestől a kígyó és ehetnél belőle.

4.

A Másik is tudja, hogy Isten nélkül lehetetlen élni, sőt, ő tudja leginkább! - ennek okából a mefisztói alku után közkeletűvé válik az a tévedés, miszerint a fizikai észlelés körébe tartozó jelenségek "jobban léteznek" a szellemieknél. Mi több, valójában csakis ezek léteznek. Amit szelleminek szokás nevezni, az vagy nincs, vagy lényegében valamilyen "anyag", hisz - állítólag - annak a megnyilvánulása. Nem meglepő, hogy ezek után alacsony szellemek foglalják el az Úr helyét a gazdaságkori fogyasztók tudatában. A leggyakrabban ezek közönséges tárgyak - a spanyol Leon Alt-mayer és mások kutatásaiból tudjuk, hogy az untig ismert státusszimbólumokon - gépkocsik, tévék, villák, nyaralások stb. - kívül akár kutyatápszerek is képesek egy Barbi életcéljává transzcendentálódni. Mondani sem kell, hogy egy ötven milliós autó és egy százforintos műcsont metafizikai státusa azonos. Altmayerék megfigyelték, hogy élesebb konfliktusok hatására, de még jóval az ún. szükséghelyzeten innen, a Barbik - szinte a vallási kor szentjeinek és a lovagjainak gesztusaival - épp hogy csak nem a haza vagy Jézus szent nevével ajkukon - képesek a becsületüket, sőt életüket kockáztatni egy tornacipőért vagy egy mixergépért. Martin Shubik amerikai pszichológus 1971 óta rendez dollár-árveréseket. Egy dolláros bankóra lehet licitálni. Azzal a megszorítással, hogy az utolsó előtti licitáló is fizet. Nos, sok ezer kísérlet zajlott azóta óriási érdeklődés mellett. Ha tíz főnél népesebb csoportok versenyeznek, akkor minden alkalommal átlépik az egy dolláros határt. Gyakran húsz dollárt is megadnak egyért. Az átlaglicit három negyven...

A gazdaságkori mítosz, a ránéztében jobbnak mutatkozó esetben, valamely sikerültebb regény világa. A huszadik századvégi divatos regény - vers, dráma stb. - csupán szöveg. Ennélfogva, tudjuk, nincsen összefüggése a léttel, egzisztenciális vonzata és kockázata sincs az író számára, mint volt Dosztojevszkij sorsában, vagy a zenéjének Bartókra, vagy a festészetének Van Goghra, Tóth Menyhértre, a gondolkodásnak Hamvasra - más szóval: mítoszemberekre - nézve. Ez a művészetfölfogás egybeesik a mítoszról való modern-utáni gondolkodással, melyet a legvilágosabban talán az amerikai G. S. Kirk fogalmazott meg A mítosz című híres könyvében. Szerinte a mítosz is csak "szöveg". Az ő szavaival: "... a mítosz mint általános fogalom tökéletesen üres, (...) a mítosz önmagában semmi más, mint egy hagyományos történet, (...) a fogalomnak bizonyos partikuláris mese-fajtákra (szent, avagy rítushoz kapcsolódó mondákra) való korlátozása kétes és félrevezető vállalkozás. (...) Ezért okosabb eleve letennünk arról a gondolatról, hogy a mítosz és a vallás ugyanazon objektum két iker-aspektusa." Így tehát nincsen gond, sem tudományos, sem ideológiai alapon; az irodalmi szereplők - mondjuk - egy családregény figurái, aggálytalanul lehetnek bármik. Ha szottyan kedve, a Barbi-szerző ún. "magánmitológiájának" alakjai is akár. A magánhéroszok rajzolhatók ügyesen, vagy sután - nem sorsdöntő, hisz a "szöveg" immár amúgy is a mondatra épül a figura helyett. A hőstelenedés a lehető legszorosabb kapcsolatban áll a fölszínen hangos deheroizálási kampányokkal és a mélyben, a létben terjedő általános személytelenedéssel.

Az ember-Dolog hierarchia megfordulásával.

Innentől kezdve nincs semmi sorsdöntő a Barbi-létben. Mi is lehetne túl a vallási korszakon, az üdvkérdés megszüntetésén? A magánmitológia, a kor Barbi-kritikusainak divatszava, körülbelül olyasféle benső igényességű kifejezés, mint a "népi demokrácia", a "demokratikus centralizmus" vagy a "békeharc". De enélkül a definíció nélkül nehézségek támadnának, hiszen az Isten terében, vagyis a lét egészében élni - sem Cervantesnek, sem Don Quijotenak - csöppet sem magánügy. A létegész nem privatizálható, abból egy darab nem szakítható ki és nem népesíthető be semmiféle, még jeles tehetséggel megírt regényfigurákkal sem. Ettől persze létezik átjárás irodalom és mítosz közt: Odüsszeusz, Hamlet, Szindbád és szellemtestvéreik a létegész világának, alakjainak archetípusai közül valók. Hanem Homérosz vagy Krúdy nem privatizáltak-bitoroltak el egy Éden-parcellát, hanem fordítva jártak el: ablakot nyitottak oda másoknak.

5.

Ahogy Isten nélkül, úgy mítosz nélkül sem létezhet az ember, hiszen a mítosz a mi közös terünk, a valóságos történetünk. Nélküle a világ üres lesz, céltalan, szerkezettelen. Ha másként nem megy, ha az utak arrafelé elzárva, akkor gyártani kell a mítoszt, mint az arany kedélyt a vegyiparban. Mert elviselhetetlen, hogy hatalmunk és tudásunk és erőnk kiterjedjen immár az egész Naprendszerre, és közben ne legyen különb döntési szabadságunk, minthogy válasszunk a golyós és a nyomkodós dezodor között. Ezt lehetetlen tudomásul venni. Tetézve a Fukuyama-i ideológiával, miszerint a Barbi-létnek nincsen alternatívája. Már megint megérkezőben vagyunk a paradicsomba, no persze a földibe, csakis a földibe, ahol nincs egyéb dolgunk a termelésnél és a fogyasztásnál - a történelem véget ért, miként nem létezett annakelőtte sem - mármint az Édenben, s nem fog létezni az üdvösségben sem. Mi késztetne bárkit hőstettre, az élet menetének a megváltoztatására, teli hassal, üdv-vágy nélkül?

Nélkülözhetetlen tehát a Superman, Marylin Monroe, a 007-es ügynök meg a Terminátor. A médianyelv távolról sem véletlenül nevezi sztár-nak azokat, akik - miként Cassiopeia és Andromeda ragyognak a világra borulón - benépesítik Gazdaságkor mesterséges égboltját. A helyettes valóság quasi szellemei mintha istenek volnának, vagy azok is, hiszen egyrészt nem a fizikai, az itteni, a tapintható valóságban léteznek, hanem a vásznon és a képernyőn, a média szakrális terében; másrészt a valóság törvényei fölött állnak. Teremtenek, de még inkább rombolnak, no, állítólag és itt-ott még a jó nevében, ámde mi a jó? A jó és a gonosz megkülönböztetése tabuvá lett: az áruk, a Dolgok, egyáltalán a Piac tényezői közötti morális rangsorolás a relativizmus miatt elvileg lehetetlen, máskülönben pedig tilos. Szabadságellenes. Hogy hiteles forrásból idézzünk, Hegel írja a Jogfilozófiában, hogy az ember "morális alapjoga (sic!) a jóról alkotott saját fogalom kialakításához fűződő jog".

A tér, a Történet innentől kezdve sztori. Poénnal vagy anélkül, lehetőleg megfilmesítve. De mindenképpen a sikerről szól. A kezdőknek arról, hogy van egy ember, eleinte amolyan csetlő-botló hús-vér, aki emiatt sokat szenved. Barbi szeretne lenni, ami a hepiendre sikerül neki, sőt egy Barbi lányt is kap a bőröndnyi dohány mellé. A haladók rémfilmet nézhetnek, pornót, vagy a kettőt vegyítve, ahol a hős léptei nem Isten útja felé kanyarodnak, hanem a Démonnal jár, a Másikkal... A tér quasi-transzcendens, az idő mintegy a Másik ideje, a történet szinte kettejüké. Vagyis senkié, mert ez a világ a Nincs, a káprázatos Semmi, az abszolút személytelenség, a 666.

Minél hangosabban durrognak a petárdák, és zeng az egyre cukrosabb hozsánna, annál legreménytelenebb a helyzet. Észhez kell térni. Belátni, hogy ami realitásnak tetszik, az üres és nyers anyag. Ezt ma már úgyszólván mindenki tudja, de megfordulni és elölről kezdeni és menekülni csak a legbátrabbak mernek. Mernének, de nem tehetik, mert éppen ők nem hagyhatják sorsukra a többit.

6.

A realitás a boldogság. A legmagasabb realitás az eucharisztia, az Istenből élés öröme. Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig, mondta búcsúzás helyett a Föltámadott: ahol ketten-hárman összejöttök az én nevemben, ott vagyok én is. Az Ő nevében összejönni az imát jelenti, hogy mi, akik Isten képmását viseljük, egymással beszélünk és Ő-vele, födetlenül. Vagyis a mitikus kapu éppenséggel mibennünk nyílik. Vagy csukódik.

A mítosz ideje és tere, más szóval a szakrális lét lehetősége nem zárult le mindörökre. Hiába látszik néptelennek a két világ mezsgyéje, hiába tűnnek föl előttünk üresnek a rítusok, hiába süllyedt az egyház szociális és mentálhigiénés szolgáltatóvá, s hiába lett a vallás, Isten megvallása a barbiköztudatban egyenlő Teremtőnk, vagyis arcunk megtagadásával.

A mítoszban élünk, a valóságos és érdemleges időben, akár hiszünk benne, akár nem, akár merjük érzékelni, akár tagadjuk; életünknek valóságos és transzcendens tétje van. Isten teréből semmiképpen sem tudunk kiszökni. Legföljebb eltévedünk: nem tudjuk, hogy hol járunk... Isten türelmesen várja, hogy végigmenjünk a járhatatlan úton. Nézi, hogyan vágunk neki újra és újra, még azután is, hogy rájöttünk: zsákutca. Ő ráér. S ballag mellettünk minden nap a világ végezetéig. A áruházban is, ahol tanácstalanul bóklászunk és választani próbálunk két fölösleges cucc között, melyeket egy bordában szőtt bér-szépségek bájaival együtt ajánlanak.

Az Őbenne élő, a mítoszember nem föltétlenül hős a szó romantikus értelmében. Esendő mint Péter és gyakorta szamárságokat beszél. Látszólag tehát alig különbözik a Piacon tülekedő átlagtól. Meglehetősen élhetetlen és általában sikertelen a versenyző Gazdaságtársadalomban. Ha a szerencse rámosolyog, akkor balekságában előbb-utóbb elbaltázza az üzletet. Általában ostobának látszik; az is. Némelyikről olykor fanyalogva elismerik, hogy "talán még zseni is lehetne, ha nem tenné tönkre magát", de akad olyan mítoszember is, akinek a helyét az intelligenciatesztek valahol a gyengeelméjűség határán jelölik ki. Egyik sem szokott zúgolódni a Barbik megvetése miatt - ez, mi tagadás, eléggé furán venné ki magát. Amiben hasonlítanak tudós és együgyűen butácska mítoszemberek, az az értelmükben és a szívükben uralkodó rend, melyben helyére kerül valahány ismeretük, továbbá a nyitottság. A leplezetlenség.

Akárkinek az életében megtörténhetik, hogy kiválasztottságában, vagy áldozatában fölismeri, hogy Istennel jár. Amikor átéli, hogy az iménti kicsi lépést Vele tette meg, akkor sorsa összekapcsolódik a Léttel, és ez a kapcsolat képes átfűteni hátralévő esztendeit, noha élete máskülönben jellegtelennek és kisszerűnek tűnik föl. Derűsebb lesz és figyelmesebb, hiszen tudja, hogy Isten tornacipőben várja a kertajtónál. Ha lépteit meghallotta a bűnbeesett Ádám és Éva a délutáni szellőben, miért ne hallaná meg ő is, a megváltott nép fia?